Hangolódjunk a mesék világára! - Módszertani segédanyag pedagógusoknak

Ifjú Mátyás Király ullyan álmot látott:
Ivegablak alatt nagy hosszú almafa,
Nagy hosszú almának tizenkét szép ága,
Háromszáz levele, hatvanhat virágja.

Ifjú Mátyás király fennszóval kiájtá:
„Ha ezt fel nem fejted, neked fejed veszem.”
Ő es elfordula sirogatni foga.
„Mét sírsz, mét keseregsz, lelkem, édes lyányom?”

„Hogyne keseregjek, hogyne sírjak, hogyne!!
Ifjú Mátyás királly ullyan álmot látott:
Ivegablak alatt nagy, hosszú almafa,
Nagy hosszú almának tizenkét szép ága,

Háromszáz levele, hatvanhat virágja,
Ha ezt fel nem fejtem, fejemet leveszi.”
„Ne sírj, ne keseregj, lelkem, édes lyányom,
Lelkem, édes lyányom, menj el, mondd meg neki:

Nagy hosszú almafa nagy hosszú esztendő,
Tizenkét szép ága tizenkét szép hónap,
Háromszáz levele háromszáz mies nap,
Hatvanhat virágja hatvanhat vasárnap.”

Ifjú Mátyás királly fennszóval kiájtá:
„Szőjj te, lyányom, nekem három kenderfejből,
Három kenderfejből egy kendező-kendőt,
Egy sátorborítót, ebédelő ruhát.”

Ő még elfordula, sírogatni foga.
„Mét sírsz magad, mét sírsz, lelkem, édes lyányom?”
„Hogyne sírjak, hogyne, hogyne keseregjek:
Ne, mit mondott nékem ifjú Mátyás királly:

Ifjú Mátyás királly azt a törvént tette,
Hogy szőjjek én neki három kenderfejből,
Három kenderfejből egy kendező-kendőt,
Egy sátorborítót s ebédelő ruhát.”

„Semmi ez, semmi ez, lelkem, édes lyányom,
Menj el magad hozzá, mondd meg te nekije,
Hogy csánnyon ő neked két hollyagforgácsból
Két hollyagforgácsból esztevátát s vetőt,

S egy szóból megmondva, mi e szövőhöz kell.
Menj el, lyányom, menj el, menj el, mondd meg neki!”
Ifjú Mátyás királly nem lőn, mit feleljen,
Ifjú Mátyás királly fennszóval kiájtá,

Ifjú Mátyás királly fennszóval kiájtá:
„Nem kell nekem, nem kell e kendező-kendő,
E kendező-kendő, sem sátorborító,
Sem ebédlő ruha, csak kellesz te nekem.”

Klézse (Moldva), 1916

(Forrás: Kallós Zoltán (szerk.): Balladák könyve. Budapest: Magyar Helikon Könyvkiadó, 1977, 220–222.)

Füstös, gubáslegény mit gondolt magába:
Felöltözött szépen inneplő gúnyába,
Elindult megkérni gazdag ember lyányát,
Szegény gubáslegény gazdag ember lyányát.

„Jó estét, jó estét, gazdag ember lyánya,
Be szabad-e jönnöm, gazdag ember lyánya?”
„Jó estét, jó estét, füstös gubáslegény,
Kerüljön, üljön le minálunk a padra.”

„De nem azétt jöttem, hogy én itt leüljek,
Hanem azétt jöttem: jöcc-e hojzám vaj sem?”
„Nem menek én kendhez, füstös gubáslegény,
Gazdag leány vagyok, gazdag legényt várok.

Van itt a szomszédba szegény ember lyánya,
Elmenyen az kendhez füstös gubáslegény,
Elmenyen az kendhez füstös gubáslegény,
Gazdagnak gazdag kell, szegénynek szegény kell.”

„Jó estét, jó estét, szegény ember lyánya,
Be szabad-e jönnöm, szegény ember lyánya?”
„Jó estét, jó estét, füstös gubáslegény,
Kerüljön, üljön le nálunk a karszékbe!”

„De nem azétt jöttem, hogy én itt leüljek,
Hanem azétt jöttem: jöcc-e hojzám vaj sem?”
„Elmenek én kendhez, füstös gubáslegény,
Szegény leány vagyok, szegény legényt várok.”

Szegény a szegénnyel örökké találja,
Gazdag a gazdagval sohase találja.
Szegény a szegénnyel örökké találja,
Gazdag a gazdagval sohase találja.

Füstös gubáslegény mit gondolt magába:
Felöltözött bátran királyi gúnyába,
Elindult megkérni gazdag ember lyányát,
Fényes királyúrfi gazdag ember lyányát.

„Jó estét, jó estét, gazdag ember lyánya,
Be szabad-e jönnöm, gazdag ember lyánya?”
„Jó estét, jó estét, fényes királyúrfi,
Kerüljön, üljön le zöld selyem székemre!”

„De nem azétt jöttem, hogy én itt leüljek,
Hanem azétt jöttem: jöcc-e hojzám vaj sem?”
„Elmenek én kendhez, fényes királyúrfi,
Illik kend énhozzám, fényes királyúrfi.

Gazdag leány vagyok, gazdag legényt várok,
Gazdagnak gazdag kell, szegénynek szegény kell.”
„Kellesz a kutyának, ebadta hitványa,
Kell nekem, kell nekem szegény ember lyánya.”

„Jó estét, jó estét, szegény ember lyánya,
Be szabad-e jönnöm, szegény ember lyánya?”
„Jó estét, jó estét, fényes királyúrfi,
Kerüljön, üljön le nálunk a karszékbe!”

„De nem azétt jöttem, hogy én itt leüljek,
Hanem azétt jöttem: jöcc-e hojzám vaj sem?”
„Nem menek én kendhez, fényes királyúrfi,
Szegény leány vagyok, szegény legényt várok.

Tegnap fogtam kezet egy szegény legényvel,
Nem illik kend hozzám, fényes királyúrfi,
Van itt a szomszédba gazdag ember lyánya,
Elmenyen az kendhez, fényes királyúrfi.

Nem menek én kendhez, fényes királyúrfi,
Nem illik kend hozzám, fényes királyúrfi.”
„Én vagyok az, nem más, öleljük meg egymást,
Jegybéli szép mátkám, csókoljuk meg egymást!”

Lészped (Moldva), 1955
(Forrás: Kallós Zoltán (szerk.): Balladák könyve. Budapest: Magyar Helikon Könyvkiadó, 1977, 222–225..)

– Anyám, anyám, édösanyám.
Gyulainé édösanyám!
Én elvöszöm Kádár Katát,
Jobbágyunknak szép leányát. –

– Nem öngedöm, édös fiam,
Gyula Márton!
Hanem vödd el nagy uraknak
Szép leányát. –

– Nem kell neköm nagy uraknak
Szép leánya,
Csak kell neköm Kádár Kata,
Jobbágyunknak szép leánya. –

– Elmehetsz hát, édös fiam,
Gyula Márton!
Kitagadlak, nem vagy fiam,
Sem eccör sem máccor. –

– Inasom, inasom, kedvesebb inasom
Húzd elé hintómat, fogd bé lovaimat! –

Lovakat béfogták, útnak indultanak,
Egy keszkenyőt adott neki Kádár Kata:

– Mikor e’ szénibe vörösre változik,
Akkor életöm is, tudd meg, megváltozik. –

Mönyön Gyula Márton högyekön, völgyekön,
Eccör változást lát a cifra keszkenyőn.

– Inasom, inasom, kedvesebb inasom!
A főd az Istené, a ló az eböké.
Forduljunk, mert vörös szén már a keszkenyő,
Kádár Katának is immár rég vége lött.

A falu véginél vót a disznyópásztor:
– Hallod-e jó pásztor! mi újság nálatok? –

– Nálunk jó újság van, de neköd rossz vagyon,
Mert Kádár Katának immár vége vagyon,
A te édösanyád őtöt elvitette,
Feneketlen tóba belé is vettette. –

– Jó pásztor, mutasd meg, hol vagyon az a tó,
Aranyim mind tiéd, a lovam s a hintó.

El is mönének ők a tónak széjire:
– Kádár Kata lelköm, szólj egyet, itt vagy-e? –
A tóba megszólalt Kádár Kata neki,
Hozzája béugrék hamar Gyula Márton.

Édösanyja vizi buvárokat kűdött,
Megkapták meghalva, ésszeölelközve;
Egyiköt temették ótár eleibe,
Másikot temették ótár háta mögi.

A kettőből kinőtt két kápolna-virág,
Az ótár tetejin esszekapcsolódtak,
Az anyjok odamönt, le is szakasztotta,
A kápóna-virág hezza így szólala:

– Átkozott légy, átkozott légy
Édösanyám, Gyulainé!
Éltömbe rossz vótál,
Most is meggyilkótál.

Udvarhelyszék
(Forrás: Ortutay Gyula (szerk.): Magyar népballadák. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1968, 25–27.)

Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres, hatalmas fejedelem. Tudom, hal¬lot¬tá¬tok hírét, nevét: Nimród volt a neve. Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a Nimród, de híre fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali szép vitéznek, akiknek maradvái a hunok és magyarok.

Tudjátok-e, miről volt híres Nimród fejedelem? Arról, hogy abban az időben, de még azelőtt is, de még azután is, nem volt emberfia, aki úgy értse s úgy szeresse a vadászatot, mint ő. Így hallottam én a nagyapámtól, a nagyapám is a nagyapjától. Reggel, ha fölkelt, s eligazgatta országának mindenféle dolgát, nyakába vetette a nyilát, fölkapott a paripájára, vágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, hegyeken-völgyeken, árkon-bokron keresztül, s lóhátról lőtte le a repülő madarat. Amely madárra ő ráfogta a nyilát, nem énekelt, nem röpült az többé.

Nimród egymagában szeretett vadászni, de amint a fiai egy kicsit fölcseperedtek, vitte ezeket is magával. Különösen a két idősebb: Hunor és Magyar mindég ott nyargaltak az oldalán, s próbálgatták ők is röptében lelőni a madarakat.

Hej, volt nagy örömben Nimród, mikor látta, hogy apja fia mind a kettő: Hunor is, Magyar is. Nagyritkán ha elhibáztak egy-egy madarat, s mondta is Nimród magában nemegyszer: még különb vadászok lesznek ezek a fiúk, ha embernyi emberré nevekedtek.

Örült ezen az öreg Nimród: hadd legyenek különbek a fiai, mint ő. Hadd menjen hírük hetedhét országon is túl.

Telt-múlt az idő, Hunor és Magyar nagy, erős legényekké, deli szép vitézekké cseperedtek, hogy Nimródnak, ha rájuk tekintett, nevetett mind a két szeme a nagy szívbéli örömtől.

Gondolta magában Nimród: „Na, ezeket a fiúkat már a maguk szárnyára is ereszthetem. Hadd lakjanak külön sátorban, akkor menjenek vadászni, amikor kedvük tartja, s ott járjanak, ahová a szívük húzza.” Mondta is a fiainak:

– Édes gyermekeim, én már öreg ember vagyok, nem vihetlek mindig vadászatra, amikor nek¬tek tetszenék, lakjatok ezentúl külön sátorban. Adok annyi földet, annyi erdőt, annyi lovat, ökröt s mindenféle jószágot, hogy élhettek gond nélkül, s ha majd behunyom a szememet, tiétek lesz az ország: osszátok meg a földjét, gondját egymás közt becsületesen.

Megköszönték a fiúk édesapjuk nagy jóakaratját, másnap kiköltözködének a szülői sátorból, s egy szép lankás dombnak a tetején, egymástól nem messze, két sátrat üttetének fel, s ottan megtelepedének cselédjeikkel.

Eleinte csak a sátraktól nem messze jártak vadászni, de később mind messzibb, messzibb elkalandozának. Hanem azért estére mindig hazakerekedtek, aztán beszóltak az édesapjukhoz, elmesélték: hol, merre jártak, hány vadat lőttek, hányat hibáztak el. De egy este, mikor éppen a lobogó tűz körül ültek, s falatoztak, megszólalt Hunor, és azt mondá az öccsének:

– Te, Magyar, egyet mondok, kettő lesz belőle.

– Mondjad, Hunor bátyám, én örömest hallgatom, mert tőled még mindig csak jót hallottam.

– Az a mondandóm, Magyar öcsém, hogy holnap reggel induljunk hosszabb útra. Nézzük meg, mi van az országunk határán túl! Hátha ott még több a vad? Nagyobbak a folyók, s több a hal? Nézzük meg!

– Már régen forgatom én is ezt a fejemben – mondá Magyar –, csak ajangottam elémondani . Itt már ismerünk minden bokrot, erdőnek, mezőnek minden zegét-zugát, talán azt is tudjuk, hány bölény, medve, szarvas, hány sas, sólyom s egyéb madár van az erdeinkben.

– No, azt könnyen számon tarthatjuk, mert erősen fogyatkoznak a vadak. Ami igaz, igaz: az édesapánk sok vadat lelőtt, de még mink is.

Megegyeztek, hogy pitymallatkor indulnak, mégpedig nyugat felé. Magukkal visznek ötven-ötven legényt, a legerősebbeket, a legbátrabbakat, s vissza sem jőnek, míg a hó le nem szakad.

Pitymallatkor csakugyan fölkerekedtek, s útközben vadászgatván, mentek, mendegéltek elébb, elébb. Ahol az éjszaka meglepte őket, ott szállást vertek, megháltak, s reggel ismét továbbmentek.

Már rég túl voltak az országuk határán, s minél tovább mentek, annál jobban tetszett erdő-mező. Szemmel be nem lephető, végetlen nagy rónaságon vitt keresztül útjuk, s közbe-közbe rengeteg erdőségekbe jutottak, melyek tele voltanak vadakkal.

Hej, ez kellett nekik! Itt aztán volt mire vadászni. Szerették volna, ha most itt volna az édesapjuk is, hadd látná, mi tenger vad van itt. Bizonyosan kedvet kapna megint a vadászatra. Meg is sokallották már, annyi volt a vad. Bölénybikák, szarvasok, őzek ott legelésztek a tisztásokon, nem bántották. Jobban esett, ha egy-egy vadat külön vehettek üldözőbe. Az után elcsatangoltak reggeltől estélig.

Hanem egyszer láttak aztán egy olyan vadat, amilyet még soha. Egy szarvas volt, amilyen csodaszépet még emberi szem nem látott. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál, a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet.

– Nézd, öcsém, Magyar, csodaszép egy szarvas! – kiáltott Hunor.

– Csodaszép, csodaszép! – kiáltott Magyar is –, még nem láttam ehhez hasonlatost.

– Utána!

Szaladott a csodaszép szarvas, mint a sebes szélvész, utána Hunor és Magyar s velük száz deli legény. Tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra, hegyeken föl, vizeken keresztül. Hol eltűnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort és Magyart.

Habba keveredtek a vitézek paripái, mind lassúbb, lassúbb lett a vágtatásuk, de Hunor és Magyar nem hagyták félbe az üldözést. Biztatták a lovukat: szaladj, szaladj, édes lovam!

Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast. El akarták fogni elevenen, hogy hazavigyék édesapjuknak. Mert az idegen földön sem feledték az édes jó apát... De hiába. Leszállt a nap, alkonyodott, s a csodaszép szarvas eltűnt az ingoványos helyen, a sűrű nádas rejtekében. Ide már nem követhették: ott vesznének mindannyian. Bizonyosan ott veszett a csodaszép szarvas is.

De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette őket ez olyan szép földre, amilyet még nem láttak. Egy szépséges szép sziget volt ez, körös-körül, ameddig a szemük elért, erdők és folyóvizek. Övig gázoltak a fűben, virágban. Nagy terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak, s játszadoztak a nap verőfényében.

– Be szeretnék itt maradni örökre! – mondá Hunor áradozó szívvel. – Hát te, öcsém, Magyar?

– Én is, bátyám, én is!

– De vajon mit szól majd az édesapánk?

– Az igaz. Holnap visszamegyünk, s tanácsát kérjük.

Másnap csakugyan felszedelőzködtek, s indultak vissza az édesapjuk országába. Visszatérőben csak annyi vadat ejtettek el, amennyire szükségük volt ebédre, vacsorára. Hét nap s hét éjjel tartott az útjok. Csak most látták, hogy milyen messze elkalandoztak hazulról. Az öreg Nimród sátrában feküdt, mikor beléptek. Szomorú volt, nagyon szomorú. Gyönge hangon kérdezte:

– Hol voltatok? Kétszer hét napja s éje, hogy nem láttalak. Pedig érzem, hogy nem sokáig élek.

Mondá Hunor:

– Bocsáss meg, édes jó apám, vadászkedvünk messze vitt. De lásd, visszajöttünk elmondani, hogy találtunk egy szép, nagyon szép országot, ahol megtelepedni nagy kedvünk volna mindkettőnknek.

– S az én országom nem kell tinéktek? – kérdé Nimród bánatosan.

– Apám – szólt most Magyar –, van neked rajtunk kívül még több fiad is, hadd legyen ez az ország az övék. Add ránk áldásodat, s ereszd szabadjára két idősebb fiadat.

Nimród szeme könnyel telék meg, s remegő hangon szólt:

– Jertek hát, térdeljetek elém, hadd teszem fejetekre reszkető kezemet.

Letérdeltek a fiúk, s az öreg megáldá.

– Eredjetek, az Isten vezéreljen! Áldás, szerencse kísérjen, amerre jártok!

Ezt mondá Nimród, s homlokon csókolá Hunort és Magyart. Még egyszer megpihent rajtuk tekintete, aztán behunyta szemét, s Hunor és Magyar karjai közt nemes lelkét kilehelé.

Meghalt Nimród, fiai eltemették nagy pompával. Hunor és Magyar a temetés után útra keltek, s testvéreiknek hagyván az országot, mentek, mendegéltek ama csodaszép sziget felé.

Hét nap s hét éjjel tartott az út most is, s mikor megérkeztek, leborultak a földre, s hálát rebegtek az Istennek, áldották a csodaszarvast, mely e gyönyörű vidékre csalta, csalogatta őket.

Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem látnak. Azt mondta Hunor:

– Öcsém, nézzünk széjjel, hátha találunk valami lelkes állatra is!

– Jól van, bátyám, menjünk.

Fölkerekedtek a száz vitézzel, s sokáig kalandoztak, csatangoltak a nagy rónaságon.

Hát egyszer mit látnak! Szemük-szájuk elállott a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány, egyik szebb a másnál, ott táncolt karikába-körbe egy csörgedező forrásnak a tövén. Szépen összefogództak, lehettek százan, ha nem többen, s úgy keringtek körbe, közepén pedig két leány lejtett, de olyan szép mind a kettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem.

Hunor és Magyar összenéztek, a többi vitézek sem különben; nem szóltak semmit, de azért tudták, hogy egyet gondolnak mind. Egyszeribe közrefogták a táncoló leányokat, ki-ki egy leányt fölkapott a nyergébe, s azzal – uzsgyi neki, vesd el magad! – elvágtattak sebes szélnél sebesebben.

Hunor és Magyar azt a két leányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. Mikor a sátrukhoz értek, ott szép gyöngén leemelték a leányokat a nyeregből, és bevitték a sátrukba.

Aközben magukhoz tértek a leányok is. Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassankint nekibátorodtak, s nem is bánták, hogy elrabolta őket ez a két deli szép fiú. De a többi leány sem bánta.

Hunor és Magyar csak most tudták meg, hogy az a két leány, akit ők elraboltak: az alánok fejedelmének, Dulnak a leánya. Annál jobb! Fejedelmi vérből való feleségük lesz hát. De a leányok is örültek, mikor megtudták, hogy a világhíres Nimród fiai veszik őket feleségül.

Mondta Hunor az ő párjának:

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Mondta Magyar is az ő választottjának:

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Visszamondták a lányok is ezt szóról szóra.

Ez volt az ő esküjök.

Még aznap nagy lakodalmat laktak. Egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s száz vitézüknek.

Az Isten megáldotta frigyüket, s szaporodtak ivadékról ivadékra. Idők múltán már nem volt elég a szép sziget Hunor és Magyar nemzetségének.

Tovább kellett vándorolniok.

Új hazát, nagyobbat kellett keresniök, annyira elszaporodtak hunok és magyarok.

Merre mentek, hová jutottak, elmondom nektek később.

(Forrás: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. 1. A csodaszarvas. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1987, 6–11.)

Mikor volt, mikor nem volt – volt valamikor a föld kellős közepében egy cserfa, olyan magas, hogy a teteje az eget verte. Ennek a fának a legfelső ágán ült egy ősz öregember; akinek a szakálla a földet verte. Ez mondta nekem ezt a mesét, hallgassátok meg.

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak három szép dali fia. Azt mondja egyszer a király a fiainak:

– No, édes fiaim, ti már meg is házasodhatnátok, mind a hárman jól kinőttetek az isten markából.

– Hiszen mi meg is házasodnánk – mondták a fiúk –, de hol találjunk hozzánk illőt?

– Ezen én is sokat gondolkoztam – mondta a király –, mert sem keletre, sem nyugatra, sem északra, sem délre, ahány ország vagyon, egyben sincs olyan királykisasszony, aki hozzátok illő volna.

Gondolja a király, összehívatja a tanácsosait, hátha azok kitalálnak valamit. Mindjárt összehívatja, ahány bölcs ember van az országban, összeülnek, tanakodnak ezek, s azt határozzák, hogy a három királyfinak csináltassanak három nyilat s három nyílvesszőt, álljanak ki az udvar közepére, onnét lőjék ki a nyílvesszőket, s amely országnak a földjén leesnek, ki-ki abból az országból vegyen feleséget. Megcsináltatják a három nyilat s nyílvesszőt, a királyfik ki is lövik hárman háromfelé, aztán elindultak a lövés irányában. A két idősebb fiúnak jó szerencséje volt, mert azoknak hét nap s hét éjjel sem kellett menni, megtalálták a nyílvesszőjüket, az egyik egy, a másik más király udvarában, leányt is találtak szemrevalót, feleségül is vették, nagy lakodalmat is csaptak, s még tán ma is lakodalmaznak, ha meg nem haltak.

Hej, hanem a legkisebb bezzeg szerencsétlen csillag alatt született! Ment, mendegélt erdőkön, mezőkön, folyóvizeken által, de csak nem talált a nyílvesszejére. A hetedik nap már éppen vissza akart fordulni, mikor az Óperenciás-tenger partjára ért, s hát mit látnak szemei! A tengernek közepén van egy szép zöld sziget, s annak a szigetnek épp a kellős közepén van az ő nyílvesszeje. Búsult szegény királyfi, tűnődött magában, még a könnye is kicsordult. Hát ő most hogy tudjon odajutni, ahol a nyílvesszeje van? Amint így tűnődnék magában, csak kiugrik a tengerből egy csúnya varas béka, s kérdi tőle:

– Mi bajod, te királyfi, miért adtad búnak árva fejedet?

Ránéz a királyfi:

– Hát te honnét tudod, hogy én királyfi vagyok?

Mondja a béka:

– Nemcsak azt tudom, hogy királyfi vagy, hanem azt is tudom, hogy mi a bajod. Ugye, szeretnél átalmenni a szigetre, hogy visszahozzad a nyílvessződet? No, ne búsulj, én átalhozom neked, de csak azzal a feltétellel, ha feleségül veszel engem.

Nagyot kacagott a királyfi:

– Mit beszélsz te? Hogy én téged feleségül vegyelek?!

– Hát jól van – mondja a béka –, ne végy feleségül, menj, s keresd tovább a nyílvessződet.

Mit gondolt, mit nem a királyfi, azt mondja a békának:

– No, te istennek förtelmes állatja, úgyis el vagyok keseredve, feleségül veszlek.

Azzal felült a lovára, maga elé ültette a békát, s indult vele hazafelé az apja udvarába. Útközben elesteledtek egy erdőben, s ott megháltak, de a királyfi csak azt várta, hogy a béka elaludjék, fölkapott a lovára, s úgy otthagyta, mintha ott se lett volna. Vágtatott, mint a szél, a szélnél is sebesebben, s örült, hogy megszabadult ettől a förtelmes állattól.

Az ám, ahogy visszanéz véletlenül, mit lát? Ott ül a béka a lovának a farán!

– Ugye, meg akartál szökni tőlem? – mondta a béka. – De megállj, ezt még megkeserülöd!

Hej, búnak ereszkedett a szegény királyfi! Mit tudjon csinálni? Megpróbálta másik éjjel, harmadik éjjel, ha valamiképpen meg tudna szabadulni a békától, de mikor azt hitte, hogy hetvenhét mérföldre van tőle, ahogy hátranézett, ott ült a béka a lovának a farán, s megfenyegette őt másodszor is, harmadszor is:

– Megállj, királyfi, ezt te még megkeserülöd!

Mit volt, mit nem tenni, haza kellett vinni a békát. Otthon még mindig lakodalmaztak a bátyjai, folyt a dínomdánom. Bemegy a palotába, s kérdi tőle az apja, kérdik a bátyjai:

– No, fiú, hoztál-e feleséget, hol van, merre van?

Mondja a királyfi nagy búsan:

– Menjetek ki az udvarra, s nézzétek meg!

Kimennek mind az udvarra, de ott bizony nem láttak semmiféle asszonyi állatot .

Kérdik tőle ismét:

– Hát hol az asszony?

– Itt van ni! – mondja a királyfi. – Ott ül a lovamon.

Haj, szörnyű haragra gerjedt a király! Hogy őt így megcsúfolta az ő legkisebb fia! Kitagadta a királyságból, ki az országból, ki mindenéből, azt mondta neki: fel is út, le is út, többet ne lássa.

Felült a királyfi a lovára, s keserves könnyhullatások közt elindult az apja udvarából. S az a csúf, fertelmes állat ott ült, üldögélt szépen a háta megett, nem szólt egy szót sem.

Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer úgy estefelé egy rengeteg erdőbe ért. Annak az erdőnek a közepén volt egy szép tisztás. Ottan megállott, a lovát belecsapta a fűbe , maga pedig leheveredett egy fa alá, s elaludt.

Hanem reggel, amikor felébredt, szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Egy olyan palotában ébredett fel, hogy annak minden szege-köve gyémánt volt, s abból a fertelmes csúf békából olyan gyönyörűséges szép asszony lett, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

Bezzeg, hogy megváltozott most egyszerre a királyfi kedve, bezzeg, hogy megváltozott most a szíve indulatja. Szép gyöngén megfogta a felesége kezét, s azt mondta:

– Te az enyém, én a tied, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Mosolygott a szép asszony, ő is azt mondta:

– Ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Hanem azért azt gondolta magában: „Megállj, mégis megbüntetlek azért, hogy háromszor elhagytál engem!”

Telt-múlt az idő. Éltek egymással nagy békességben, de az asszony sokszor el-elszomorodott, mert szerette az urát, de nem tudta felejteni, hogy háromszor elhagyta.

Észrevette a királyfi, hogy a felesége mindig szomorkodik, meg is kérdezte egyszer:

– Talán bizony nem is szeretsz, feleség, hogy mindig szomorkodol?

Azt mondja az asszony:

– De bizony szeretlek, édes férjemuram, hanem azt nem tudom elfelejteni, hogy egyszer olyan erősen gyűlöltél. Látod, uram, látod, nem voltam én mindig olyan förtelmes állat, mint amikor először láttál engem. Tündérkirály leánya voltam. Sok embert megvarázsoltam, csak meggondoltam valamit, már meg is csináltam. De egyszer mégis megjártam. Feleségül akart venni egy lidérc, s hogy nem mentem hozzá, békának varázsolt, s arra ítélt, hogy békának maradjak, amíg olyan királyfival nem találkozom, aki nyílvesszővel keres magának feleséget.

– Hej, ha én ezt tudtam volna, lelkem feleségem – mondta a királyfi –, bizony nem szomorítom meg a szívedet!

A szép asszony csak mosolygott, nem szólt semmit, de most is azt gondolta magában: „Azért mégsem felejtem el, hogy amikor béka voltam, megvetettél.”

Aközben hírül vitték az öreg királynak, hogy van az országában egy olyan fényes ragyogó vár, hogy az övé leülhet mellette. Hírül vitték azt is, hogy a kitagadott fia építtette azt a ragyogó várat. Azt hitte az öreg király, hogy bizonyosan az ő bosszúságára építtette a várat az a kitagadott fiú. Mindjárt üzent neki, hogy kitakarodjék az országából, mert különben így meg úgy.

Megszomorodott a királyfi, de a felesége azt mondta, hogy egy tapodtat se menjenek. Majd eligazít ő mindent annak rendje-módja szerint. Visszaüzent az öreg királynak: hát jöjjön ide, s kergesse ki, ha van szíve hozzá.

No bizony, az öreg király nem is várt második üzenetet: indult még aznap, akkora sereggel, hogy a föld rengett alatta. De a szép asszony sem dugta össze a kezét. Nemhiába volt tündérkirály leánya, egy minutára annyi katonát varázsolt elő, hogy az ég is elfeketedett belé. Úgy széjjelverte az öreg király seregét, hogy hírmondónak sem maradott abból. Csak az öreg királynak s a két idősebb fiának hagyták meg az életét: hadd menjenek haza isten hírével, de aztán őket többé meg ne háborítsák.

Hát ez így volt, ahogy volt, aztán telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő, két esztendő, s élt a fiatal pár nagy békességben. Hanem a szép asszonynak még mindig nem ment ki a fejéből, hogy a királyfi csak akkor szerette meg, amikor szépséges szép leány lett belőle, de bezzeg, mikor béka volt, irtózott tőle, el is akarta hagyni, pedig segített rajta. Azt mondta egyszer az urának:

– No, lelkem uram, emlékszel-e, hogy mikor feleségül vettél, megesküdtél nekem, s utánam mondottad, hogy ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket?

Azt mondta a királyfi:

– Emlékszem, emlékszem, lelkem feleségem.

– Hát arra emlékszel-e, hogy háromszor akartál megszökni tőlem?

– Arra is emlékszem, nem is tagadom, lelkem feleségem.

– No bizony, ha emlékszel is, s nem is tagadod, most én is elhagylak téged. Nesze, adok egy gyűrűt emlékül, s isten áldjon.

Eleget istenkedett a királyfi, hogy ne hagyja el, ne bolondozzék, ami elmúlt, elmúlt, felejtse el: a szép asszony nem hallgatott rá, csak kikerült-fordult az ajtón, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Búsult a szegény királyfi, hogyne búsult volna! Még csak most volt igazi világ árvája. Sem apja, sem anyja, sem felesége, sem országa, sem hazája! Meghiszem azt! Reggelre még az a szép ragyogó vára sem volt, mert – halljatok csudát! – ott ébredt fel a rengeteg erdő közepén, azon a tisztáson, hol akkor éjjel megháltak volt, amikor az apja világgá kergette. Ott legelészett a lova is még a jó kövér fűben.

– No, édes lovam – mondta nagy búsan –, összekerültünk megint, most mehetünk ismét világgá.

Felült a lovára, s ment, amerre a szeme látott. Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön átal, ha valahol szolgálatot találna. Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer rengeteg erdőben egy malom elé értek. Bemegy a malomba, s köszön a molnárnak, akinek olyan fehér volt a haja, mint a búzaliszt:

– Adjon isten jó napot, molnár gazda!

– Adj' isten, öcsém! Hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

– Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram, ha találnék.

– No bizony, ha igen, állj be hozzám molnárlegénynek. Nekem sem gyermekem, sem senkim a világon: ha jól viseled magadat, neked hagyom a malmomat s minden gazdaságomat.

Kezet csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban. Ügyes legény volt, hamar kitanulta a molnárságot, de nem tudta elgondolni, hogy miféle malomba került, mert őrlenivaló volt mindig, hanem sem azt nem látta, hogy ki hoz őrlenivalót, sem azt, hogy ki viszi el a lisztet.

Meg is kérdezte egyszer az öregtől:

– Ugyan bizony, bátyámuram, hogy kerül ide a sok őrlenivaló, s ki viszi el innét, hogy én azt sohasem látom?

– Hej, öcsém, azt mindig éjjel hozza egy griffmadár, s éjjel is viszi el, amikor te alszol.

– Hát aztán hová viszi?

– Hm, öcsém, a királynénak viszi egyenest. Ide nem messze van egy kőszikla, annak a tetejében egy ragyogó fényes vár. Abban lakik a mi királynénk szomorú özvegységben.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Nem feküdt le este, s éjfélkor, ahogy jött a griffmadár a lisztért, belebújt egy liszteszsákba, s a griffmadár a többi zsák közt vitte őt is a királyné várába. Ott, amikor kioldották a zsákokat, kiugrott nagy lisztesen, hogy a szegény kenyérsütőt majd kitörte a „rossz” .

– Ne félj – szólt a királyfi –, nem vagyok kísértet. A malomból jöttem, hogy itt keressek szolgálatot.

– Jól van – mondta a sütőmester –, éppen szükség van sütőinasra, felfogadlak annak.

Hát bezzeg a királyfi kitanulta a sütőmesterséget is. Eleinte csak fekete kenyeret süttettek vele, de sütött aztán fehér cipót is, szép piros ropogóst. Hanem a királynét még egyszer sem láthatta, pedig amiatt jött ide.

Hetek múltak, hónapok múltak, s ím, egyszer, amint kitekint a sütő ablakán, látja, hogy éppen az ablak előtt sétál el egy szépséges szép asszony, éppen az ő felesége! Hej, istenem, nem találta a helyit. Mit csináljon, hogy kerüljön a felesége színe elé? Gondolt ide, gondolt oda, ő bizony azt gondolta, hogy a gyűrűt belekeveri egy cipóba, s majd megtudja erről a felesége, hogy itt van. Nem sokat teketóriázott: belekeverte a gyűrűt a tésztába, és sütött ebből olyan ropogós piros cipót, hogy még a sütőmesternek is tátva maradt a szája. Vitték is mindjárt a királyné asztalára. Ott az inas felvágja a cipót, s hát kigurul belőle egy gyűrű! Fölkapja az inas a gyűrűt, s jelenti a királynénak, hogy mi történt. Nézi, nézi a királyné, s a színében csak hol elhalványodik, hol kipirosodik. Hívatja a sütőmestert:

– Ki sütötte ezt a cipót?

Mondja a sütőmester:

– A sütőinas, felséges királyné.

– Küldje ide mindjárt.

Küldik a sütőinast, be is megy nagy lisztesen, de bezzeg nem nézte a királyné: lisztes-e, nem-e, a nyakába borult. Még aznap nagy lakodalmat csaptak, de olyant, hogy hét országra ment a híre.

Én is ott voltam, a griffmadáron mentem fel, s feneketlen kancsóból ittam a bort. Hazafelé adtak egy lovat, akinek tök volt a feje, viasz a dereka, kender a farka, kóró a lába, acél a patkója. Ahogy a földre ért, megbotlott a lovam egy békasóba, szikrát vetett a patkó, tüzet fogott a kender, elégett a kóró, elolvadt a viasz, leesett a tök, s hupp! – lepottyantam én is a földre, hogy nagyot nyekkentem belé.

Itt a vége, fuss el véle.

(Forrás: Benedek Elek: Többsincs királyfi. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1975, 197–203.)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl még az üveghegyeken is túl, volt egy szegény ember s annak három fia. Azt mondja egyszer az ember a fiainak:

– Menjetek el, fiaim, lássatok országot-világot, próbáljatok szerencsét, mert itthon nincs a szegény embernek előmenetele.

A fiúk megfogadták az apjuk tanácsát, s elindultak szerencsét próbálni. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen. Aztán, mikor erősen elfáradtak, letelepedtek egy helyen, elővették a tarisznyájukat, hogy falatozzanak egy keveset. Azt mondja a legidősebb fiú:

– Ne egyék külön-külön mindegyik a maga tarisznyájából, hanem előbb együk meg, ami egy tarisznyában van. Ha az kiürült, fogjunk a másodiknak.

Jól van, hát ebben meg is egyeznek. Először megették a legkisebb fiú elemózsiáját, aztán továbbmentek.

De mikor a középső fiú tarisznyájára került a sor, a legkisebb fiúnak egy falás nem sok, annyit sem adtak. Hiszen ha csak nem adtak volna, de mit tettek! Mikor az öccsük kérte, hogy adjanak neki is valamit, mert az a becsület, kiszúrták a szemét, s otthagyták a szegény fiút.

Elindult szegény vak fiú tapogatózva, ment jobbra, balra, eléfelé, hátrafelé, nem tudta szegény: merrefelé, egyszer csak beléesett egy kútba. No, áldott szerencséje volt, hogy beléesett. Nem volt ebben a kútban víz, színig sárral volt tele, mégpedig csuda erejű sárral. Ahogy beléesett ebbe a sárba, halljatok csudát! egyszeribe megjött a szeme világa. Megint látta a fényes napot, látta az egész világot. Fogta magát, aztán egy jó összetett marékkal felmarkolt a sárból, beletette a tarisznyájába, s ment tovább.

Még egy jó hajításnyira sem ment, jő vele szembe egy kicsi egérke. Le volt törve a dereka, sántított a lábára. Megszólította a fiút:

– Ó, te fiú, segélj rajtam, ha tudsz, bizony nem bánod meg.

A legény kivett a tarisznyájából egy kevés sárt, megkente vele az egérke, lábát, derekát, s hát abban a szempillantásban meggyógyult a sántasága, meggyógyult a dereka is, semmi baja sem volt.

– No, te fiú – mondja az egér –, jótétel helyébe jót várj. Tudd meg, hogy én az egerek királya vagyok. Nesze, adok neked egy sípot. Ha bajba kerülsz, csak fuvintsd meg, a világon ahány egér, mind a segítségedre lészen.

Elveszi a fiú a sípot, a tarisznyájába teszi, megy tovább, és még egy hajításnyira sem ment, megszólítja egy méhecske: annak is össze volt törve a teste.

– Segíts rajtam, te jó fiú, ha tudsz, bizony meghálálom.

Segített ezen is, s a méh is egy sípot adott neki. Azt mondta:

– Tudd meg, hogy én a méhek királya vagyok, s ha bajba kerülsz az életben, csak fuvintsd meg a sípot, a világon amennyi méh, mind a segítségedre lészen.

Továbbmegy a fiú, s hát az út szélén egy farkas fekszik. Össze volt törve minden csontja, porcikája, nem tudott megmozdulni. Kérte ez is a fiút:

– Segíts rajtam, te jó fiú, bizony nem bánod meg.

A fiú nem akarta meggyógyítani, mert attól félt, hogyha meggyógyítja, még összetépi őt a farkas. De addig könyörgött a farkas, hogy a fiú megkönyörült rajta. Ennek is bekente sárral a testét, s ím, abban a szempillantásban talpra szökött, nagy erős állat lett belőle.

– No, te fiú – mondta a farkas –, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy sípot. Ha bajba kerülsz, csak fuvintsd meg, s amennyi farkas a világon, mind a segítségedre lészen.

Most már a fiúnak három sípja volt, s ment, amerre a szeme látott, hegyeken, völgyeken átal. Addig ment, mendegélt, míg a király városába nem ért. Ott felment a királyhoz, s beszegődött hozzá inasnak.

No, itten jó helyre szegődött, ott voltak a bátyjai is szolgálatban. Bezzeg megijedtek, hogy kiderül a hitványságuk, s elkezdtek tanakodni, hogy s mint pusztíthatnák el az öccsüket. Ők bizony felmentek a királyhoz, s azt mondták:

– Felséges királyunk, akit most fogadott, azt mondta nekünk, hogy ami gabona van az országban, egy éjjel mind a felséged padlására tudja hordani.

– No, ezt szeretném látni – mondotta a király. – Küldjétek ide azt az inast mindjárt.

– Igaz, hogy ezt meg ezt mondtad?

– Nem mondtam én senkinek, felséges királyom.

– De így, de úgy, szél zúgatlan nem indul. Ha ma éjjel az ország gabonáját a padlásomra nem hordod, karóba kerül a fejed!

Kimegy a fiú nagy búsan, nem tudta, hogy mit csináljon: elszökjék-e, maradjon-e. Amint tűnődik, bucsálódik magában, eszébe jut, hogy az egerek királya mit mondott neki. Belefuvint a sípjába, abban a minutában ott volt előtte az egér, s kérdezte:

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

Mondja a fiú, hogy mit kíván tőle a király.

– No, ha csak ennyit kíván, s nem többet – mondotta az egerek királya –, feküdj le s aludj!

Azzal elszaladt az egerek királya, egy óra sem telt belé, jöttek az egerek a világ minden részéből, s hordották a búzát s a rozsot s mindenféle gabonát, egy szem nem sok, annyit sem hagytak, mind a király padlására vitték.

De bezzeg kellett támogatni a padlást vasrudakkal, gerendákkal, mert recsegett-ropogott a tenger gabona alatt.

Ámult-bámult a király, mert sok csudát látott, de még ilyet soha világon való életében. Hanem a legényeket majd megette a méreg. Megint összesúgtak-búgtak, felmentek a királyhoz, s jelentették:

– Felséges királyunk, azt mondta nekünk az a fiú, tud ám ő még többet is.

– Ugyan bizony, hogy tudhat még ennél többet? – kérdezte a király.

– Hiszen mi sem hisszük – mondották a legények –, de nekünk azt mondta, hogy a király palotájától a piacig egy viaszhidat épít egy éjjel.

– No, ezt igazán szeretném látni – mondja a király. – Mindjárt küldjétek ide azt a fiút!

Jő a fiú, kérdi a király:

– Igaz-e, hogy ezt meg ezt mondtad?

– Nem mondtam én semmit, felséges királyom.

– Csak ne tagadd, mert szél zúgatlan nem indul. Ha ma éjjel az én palotámtól a piacig viaszhidat nem építesz, bizony mondom, karóba kerül a fejed.

Kimegy a fiú, nagy búsan tűnődik, évelődik magában, már világgá is akar menni nagy bánatában. Hanem eszébe jut, hogy adott neki egy sípot a méhek királya is. Belefuvint a sípba, jön a méhek királya, s kérdi:

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

Mondja, hogy mit parancsolt a király.

– Ó te jó fiú – mondja a méhek királya –, csak nagyobb bánatod ne legyen. Eredj s aludj, a többit bízd rám.

Lefekszik a legény, s azzal a méhek királya összegyűjti, ami méh van a világon, s éjfélig felépítik a viaszhidat. Kinéz reggel a király az ablakon, látja a viaszhidat, s hanyatt esett nagy csudálkozásában.

Mérgelődtek a legények, nem tudták már, hogy mihez fogjanak. Harmadszor is felmentek a királyhoz, s azt mondták:

– Felséges királyom, ez az inas már megint járatja valamin az eszét. Azt mondta nekünk, hogy reggelre elhozza a tizenkét legerősebb farkast.

Azt gondolták, hogy ezt már csakugyan nem tudja megtenni. Ha farkasokért megy, azok tépik össze, ha nem megy, akkor karóba kerül a feje.

– Küldjétek ide azt a fiút – mondotta a király.

Fölmegy a fiú a palotába, kérdi a király:

– Igaz-e, amit rólad beszélnek?

– Nem szóltam én senkinek egy szót sem – mondotta a fiú.

– De ilyen-olyan ördöngös legénye, szél zúgatlan nem indul. Az ország gabonáját összehordottad, a palotámtól a piacig viaszhidat építettél, elhozd nekem reggelre a tizenkét legerősebb farkast, mert különben halálnak halálával halsz meg.

De most búját sem mondotta a legény, gondolta magában: hozok én ide annyi farkast, amennyi katonája királynak még nem volt. Belefuvint a sípjába, jön a farkas, kérdi:

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

Mondja, hogy mit akar a király.

– Ne búsulj semmit – mondotta a farkas –, hozok én ide nem tizenkettőt, idehozom, amennyi farkas van a világon. Te csak vigyázz, mikor megérkezünk, ülj fel a hátamra, végy egy ostort a kezedbe, s hajts mindenkit, akit a szemed előtt látsz.

Hát, halljatok csudát, úgy éjféltájban jönnek a farkasok, rettentő ordítással, de annyian jöttek, hogy a városban nem fértek. Ellepték a város határát, még azon túl is. Akkor felült a fiú a farkaskirály hátára, be a király udvarába, neki a farkasok a királynak, az udvarbéli népeknek, ki elszaladt, kit széjjeltéptek, senkit sem kíméltek, csak a királykisasszonyt.

Ezt a fiú mindjárt feleségül vette, elfoglalta az egész országot, ő lett a király, s még ma is él, ha meg nem halt.

(Forrás: Benedek Elek: Többsincs királyfi. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1975, 204–208.)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának:

– Édesapám, én elmegyek, s addig vissza sem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom: az lesz az én feleségem.

– Jól van, fiam – mondotta a király –, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen utadban!

Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, egyszerre csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergelődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak:

– Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok!

A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondotta a halacska:

– Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, s segítek rajtad.

A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:

– Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg!

Fölmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz a szárnyából egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:

– Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek.

Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll egy forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni.

Megszólítja a királyfit:

– Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni!

A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert.

– No, te legény – mondotta az öregember –, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad.

A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn elért egy nagy városba. Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város.

Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle:

– Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult?

– Hej, öcsém – mondja a kicsi ember –, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a leány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg ne találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik!

Mondja a királyfi:

– Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok.

Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor reánézett.

Kérdi a királyfi a törpe embert:

– Ki ez a leány, bácsikám?

– Ez a királykisasszony – mondotta a törpe ember.

Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé.

Mondotta a királynak:

– Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom.

– Na, fiam – mondotta a király –, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincs több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon.

Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak:

– Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié.

– Nem bánom én – mondta a királyfi –, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgy is pipadohányt sem ér az életem.

Azzal kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi:

– Mi bajod, királyfi?

Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van.

– Ó, azért egyet se búsulj – mondotta a halacska –, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap.

Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját, s abba beléugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában.

Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s megparancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeriben odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordult belőle a királyfi.

Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeriben, s kérdezi:

– Mi baj, édes gazdám?

Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím, egyszeribe repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre:

– Mi baj, mi baj?

– Tudtok-e valami jó búvóhelyet? – kérdezte a királyfi hollója.

– Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk – károgott a többi holló.

Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte.

Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beléállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.

Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De, gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi:

– Mi bajod van, édes fiam?

– Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem.

– Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni?

– A királykisasszony elől, bátyámuram.

– No, hát majd én megmutatom – mondotta az öregember –, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged.

Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán feltűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába.

Éppen jött vele szemben a királykisasszony, akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit, meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan:

– Jaj de szép tulipán! Adja nekem!

– Nem adom én – mondotta az öregember.

– Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége.

– Dehogy adom – mondotta az öregember –, a világ minden sűrű kincséért sem adom.

Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdettette, hogy elő állhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony.

Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi fölment a palotába. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak. Lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak az igazi hejehuja, dínomdánom.

Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.

(Forrás: Benedek Elek: Többsincs királyfi. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1975, 145–150.)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer két tündér. Megegyeztek, hogy elmennek világot látni. Hát, ahogy mentek, beértek egy faluba. Esteledett, ezért bekéredztek egy házba. Jómódú ember s asszony lakott ott, nem volt gyermekük. Mikor bekéredztek, köszöntek illendően:

 – Jó estét!

Az asszony rájuk támadott. Miféle keringők, csavargók, mit keresnek itt? Elmenjenek!

– Jóasszony, ne kiabáljon, éjjeli szállást kérnénk – mondta az egyik tündér.

– Kifele innét! – kiabált a gazdasszony.

Hát a tündérek elsompolyogtak, kimentek. Megszégyellték magukat. Bementek a másik szomszédba. Ott annyi gyermek volt, hogy azt se tudom, hány, mint a rosta lika, még eggyel több. Bekopogtak.

– Jó estét! Jó estét!

– Adjon isten!

– Szállást kérnénk két vándor részére – mondták a tündérek.

 De nem ismerte meg senki se, hogy azok tündérek, mert rongyos gúnyában voltak, úgy vándoroltak.

– Adunk szállást szívesen, hogyne adnánk! – azzal a szegény ember betessékelte a vendégeket. – Üljenek csak le! Vacsoráztak-e? – a szegény ember szívesen fogadta őket. Amijük volt, azzal megkínálta. Lefeküdtek, s mikor reggel felkelnek, azt mondja az egyik tündér a másiknak:

– Hallod-e, ezek olyan jók voltak hozzánk, meg kellene, valamivel jutalmazzuk.

– Mivel tudnánk megjutalmazni?

– Én már kigondoltam, tudod mit? Reggel, aminek nekikezdenek, egész nap azt csinálják.

Hát a szegény asszony, mikor elmentek a vendégek, volt egy darabocska vászna, s gondolta, hogy ő kifehéríti. Kivitte, belemártotta a vízbe, s húzta a pázsiton végig, húzta. Vitte a kertbe, tette a kerítésre, de akárhova tette, örökké csak szaporodott, s csak több lett belőle, s csak több lett belőle. Már a végén nem volt, ahova terítse. Átfutott a szomszédba.

– Szomszédasszony, engedje meg, hogy ide terítsek egy kicsi vásznat.

– Hát hogyhogy, kendnek annyi vászna van? – irigykedett a szomszédasszony.

– Hát én nem tudom, miféle vándorok jártak itt az este, de úgy megszaporították ezt a vásznat, hogy azt se tudom, hova terítsem.

Gondolkozott a gazdag asszony. Ezek biztosan azok lehettek, akik az este náluk is jártak. Kiabál az urának:

– Menjen hamar utánuk! Ha utoléri, hívja vissza ebbe a szent helybe őket.

Hát az ember nem akart menni. Ő bizony szégyelli, az este elküldték, s most menjen utánuk. De az asszony csak erősködött:

– Takarodjon a szemem elől! Maga miatt kellett az este elküldjem őket! Így-úgy!

A gazdaember összeszedte magát, s utánuk ment. Utol is érte a falu végén a két vándort.

– Jó napot! Jöjjenek csak vissza hozzánk! Ne haragudjanak, de az este egy kicsit nem jól éreztük magunkat.

S kezdett szép szóval hízelegni s beszélgetni nekik. Addig-addig, hogy visszacsalta őket. Pedig tudták azok jól, hogy áll a dolog. Azért voltak tündérek. Visszamentek a nagy könyörgésre. Az asszony jó reggelit adott, s egész nap ott marasztalta őket. Finomabbnál finomabb ételeket tett eléjük, s éjszakára puha ágyat vetett nekik.

Reggel a vándorok elbúcsúztak, s azt mondja egyik a másiknak:

– Na, ezt most mivel jutalmazod meg?

– Hát ezt is azzal, amivel a másikat. Reggel, amit csinál, egész nap azt csinálja!

Hát a gazdag asszony elprüsszentette magát, s egész nap csak prüsszögött. Egyebet nem csinált, csak hapci, hapci, prüsz, prüsz, prüsz, s ez így ment estig. Este aztán az ura azt mondja:

– Úgy kell neked! Látod-e, téged nem jutalmaztak meg egyébbel, csak a prüsszögéssel, mert rossz voltál.

Lehet, hogy még ma is prüsszög, hogyha meg nem unta.

(Forrás: Fábián Ágostonné: Az eltáncolt papucsok. Bukovinai székely népmesék. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1984, 123–125.)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:

– Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj; hadd meg az életemet.

Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta:

– Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.

Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki:

– Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd.

Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz:

– Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vígy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá.

El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak:

– Jaj, vizet, mert megfulladok.

Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette. Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.

– No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vígy neki, mert szükség lehet rá.

Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen.

Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal.

– No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz.

Elmentek ketten, megtalálták a forrást.

– Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább.

Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt.

– No, most vágd le ezt a szép tölgyágat.

 Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja:

– Vizet, vizet, mert megfúlok!

A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Elmondta neki a sorsát:

– No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszabadulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon.

Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.

No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt hazaérkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak:

– Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát.

Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza. Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni.

Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkánynénak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki.

Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára.

Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt.

Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:

– Én itthagytam – mondja a kis nyúl – a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára.

No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki:

– Szállj le onnan, öltözzél fel!

Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?

– Ó, lelkem, kedvesem – mondja a boszorkányné lánya –, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat.

Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban.

A cigánylány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki:

– Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam – mondja a lánynak –, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja.

A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszorkányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét. Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának:

– Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát!

Mondta is hát a királyné a királynak:

– Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!

Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette.

A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember:

– Bizonyára ez a kis fadarabocska világít.

Úgy is volt.

Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.

Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába.

No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt vélük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerül a sor a tündérlányra. Mondja a király:

– No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben.

A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni:

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal... – És végig mondta az egészet addig, hogy: „Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!”

Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

(Forrás: Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1997, 368–371.)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király. Az a király erősen szeretett vadászni. Egyszer amikor vadászgatott, vadászgatott, úgy elveszett az erdőben, hogy sehogy sem talált ki. Ment erre, ment arra, bolyongott, három napig kóborolt az erdőben. Egyszer felsóhajtott:

– Bárcsak valaki kivezetne ebből az erdőből, még egy zsák pénzt is adnék neki!

Ott termett egy kicsi emberke, nagy szakálla volt, s azt mondja:

– Gyere király, utánam, én kivezetlek.

Ki is vezette, közben pedig azt mondta:

– Tudd meg, király, nem kell nekem a pénzed, semmid sem, hanem add ide azt, ami addig lett, emeddig az erdőben voltál, s amikor eljöttél, még nem volt.

Gondolta magában a király, vagy egy macskája, vagy egy kutyája születhetett, s odaígérte.

Hát megy haza, futnak eléje nagy boldogan.

– Jöjjön hamar, felséges királyom, mert olyan szép királykisasszonyka született, hogy a napra lehet nézni, de arra nem.

De hogy a szavamat össze ne keverjem, az a kicsi emberke azt is mondta, hogy mikor tizenöt esztendő múlva érte jön, elviszi. A király, mikor megtudta, hogy neki milyen szép leánykája született, nem tudta, hogy sírjon-e vagy örvendjen. Csodálkozott is a felesége:

– Hát nem is örvendesz? Nézz csak ide, milyen szép leányunk született.

– Jaj, örvendek, hogyne örvendenék! – füllentette a király, aztán elmondta, hogy járt.

Na, telt-múlt az idő, megnőtt a királykisasszonyka, tizenöt esztendős lett, egyszer csak jött az ördög, mert az a kicsi emberke maga volt az ördög. Elkezdett dörömbölni a nagykapun.

– Engedd ki a leányodat, király, mert eljöttem érte!

– Jaj, jaj – jajgatott a király, jajgatott a királyné –, mit tudjunk csinálni?

Hamar ott volt a libapásztornak a leánya, felöltöztették aranyos, gyémántos ruhába, még koronát is biggyesztettek a fejére, kinyitották a kaput, s kieresztették. Az ördögnek volt egy talicskája, abba beleültette, s elburungozott, elnyargalt vele. Hát, ahogy viszi a leányt, egy víz mellett vitt el az útja, s ott sok liba fürdött. Mikor meglátták a libapásztornak a leányát, rákezdték a gágogást:

– Gigágá-á-á, hova mész, te libapásztornak leánya?

– Megyek a pokolba, visz az ördög.

– Hát, nem te vagy a királykisasszonyka? – kérdi az ördög.

– Nem hát, én a libapásztornak a leánya vagyok.

Megharagudott az ördög, kifordította a talicskát, kigurult belőle a libapásztor leánya, s otthagyta. Nyargal vissza a királyi palotához.

– Hallod-e, te király, add ki a leányodat, különben összetöröm ezt a kaput.

– Jaj, jaj – jajgatott a király, jajgatott a királyné –, mit tudjunk csinálni?

Ott volt hamar egy olyanforma leányka, a disznópásztornak a leánykája, felöltöztették aranyos, gyémántos gúnyába, még koronát is tettek a fejére, s kieresztették a kapun. Nagy örömmel megragadta az ördög, beleültette a talicskába, s elkezdte tolni. Tolta, tolta, ki a rétre, ott legeltek a disznók. Mikor meglátta a sok-sok malacka, elkezdtek röfögni:

– Röf-röf-röf, ui, hová mész, disznópásztor leánya?

– Megyek a pokolba, visz az ördög.

– Hát nem te vagy a királykisasszony? – kérdi az ördög.

– Nem hát, én a disznópásztor leánya vagyok.

Megharagudott az ördög, megfordította a talicskát, s kiborította a disznópásztor leányát. Nyargal vissza a palotához, elkezd dörömbölni.

– Hallod-e, te király, nyisd ki a kapudat, s add ki a királykisasszonykát, különben felgyújtom a palotádat.

Megijedt a király, a királyné. Nagy keserves könnyhullatások között felöltöztették szépen a királykisasszonykát, még koronát is tettek a fejére, s kiengedték a kapun. Megragadta az ördög nagy örömmel, beleültette a talicskába, s elvitte a pokolba. Volt ott egy olyanforma fiúcska is, mint a királykisasszonyka, Jancsika, azt is úgy lopta az ördög valahonnan. Dolgozniuk kellett, a királykisasszonyka sütött-főzött, takarított, kiszolgálta az ördögöt, Jancsika meg az udvaron szorgoskodott, az istállóban. Az ördögnek volt sok inasa, de azért dolgoztatta Jancsikát is.

Telt-múlt az idő, Jancsika s a királykisasszonyka együtt voltak örökké, együtt játszottak, beszélgettek. Egyszer azt mondja Jancsika:

– Hallod-e, királykisasszonyka, meg kellene, szökjünk mi ettől az ördögtől.

– Hát ugyan bizony hogy tudnánk megszökni, hogy ne vegye észre?

– Tudod mit? Én tudok varázsigéket, megtanultam az ördögtől, s a seprűre rámondom, megköpdösöm, s az felel helyettünk, ha keres az ördög.

– Hát, az jó lesz – egyezett bele a királykisasszonyka.

Megvárták, hogy az ördög elaludjon, s akkor a seprűt kiállították az ajtó sarkához, Jancsika megköpdöste.

– Pü, pü, seprű, beszélj helyettünk, ha kérdez az ördög!

Úgy is lett. Akkor Jancsika s a királykisasszonyka elszöktek. Na, felébredt az ördög, keresi a királykisasszonykát.

– Hol vagy, királykisasszonyka? Hozd csak ide a ruhámat, hadd öltözzem fel.

– Itt vagyok, mindjárt megyek – felelte a seprű. Várt egy kicsit az ördög, megint mondja:

– Hozod-e már a papucsomat, mit piszmogsz olyan sokáig, te haszontalan leányka, te?!

A seprű megint felelt:

– Itt vagyok, mindjárt megyek.

Elunta az ördög a várakozást, megint kiabált:

– Hozzad a reggelimet, mert éhes vagyok!

– Viszem, viszem – felelte a seprű.

Hiába várt az ördög, nem ment oda senki. Nagy mérgesen leszállt az ágyból.

– Na, megálljatok, haszontalanok!

Keresi a királykisasszonykát, keresi Jancsikát, hát sehol sincsenek. Elkurjantotta magát:

– Hol vagy, te haszontalan leányka?

– Itt vagyok! – áll elő a seprű.

Akkor látta az ördög, hogy becsapták. Vakarta a fejét mérgében.

– Hol vagy, inasom? Gyere hamar ide!

Elébe állott az egyik inasa. Azt mondja neki az ördög:

– Ülj fel gyorsan egy lapátra, s lovagolj utánuk a levegőben, érd utol őket, s hozd vissza nekem!

Kapta magát az ördög inasa, s lovagolt utánuk. Egyszer, ahogy mentek Jancsika és a királykisasszonyka, azt mondja a királykisasszonyka:

– Jancsika, úgy viszket a bal fülem, nézzél csak vissza!

Visszanéz Jancsika.

– Jaj, jaj, királykisasszonykám, nagy baj van!

– Mi a baj?

– Jön az ördögnek az inasa, mindjárt utolér! Hamar vessünk kecskebukát, belőlem lesz egy öreg pap, belőled meg egy templom.

Úgy is lett. Kecskebukát vetettek, a királykisasszonykából lett egy templom, s Jancsikából egy öreg pap, még nagy szakálla is volt. Odaért az ördögnek az inasa, leszállt a levegőből, odaszólt az öreg papnak:

 – Hallod-e, te öreg pap, nem láttál egy kisfiút s egy királykisasszonykát erre menni?

 Az öreg pap úgy tett, mintha erősen imádkozott volna. Azt mondja:

– Ábelesz-kóbelesz, ábelesz-kóbelesz . . .

– Na, te vén bolond, nem tudsz mást beszélni, csak ábelesz-kóbelesz!

Azzal az ördög inasa visszaült a lapátra, s visszalovagolt a pokolba.

Faggatja az öreg ördög:

– Na, láttad-e őket? Utolérted-e? Visszahoztad-e?

– Nem láttam én senkit, csak egy nagy templomot s benne egy öreg papot. De az olyan bolond volt, akármit kérdeztem, mindenre azt mondta, ábelesz-kóbelesz.

– Jaj, jaj, hát azok voltak! – jajgatott az ördög. – Hol a másik inasom? Hamar egy tüzes vasalóra üljön fel, s repüljön utánuk.

Ment is nyargalvást a másik inas. Mikor utolérte volna Jancsikát s a királykisasszonykát, azt mondja a királykisasszony:

– Jancsika, úgy ég a jobb fülem, nézz csak vissza!

Hogy mindent össze ne keverjek, mikor az ördög inasa elment, akkor kecskebukát vetettek, a templomból megint királykisasszonyka lett, s a papból Jancsika, s mentek tovább. Néz vissza Jancsika, hát jön az ördögnek a másik inasa a vasalón.

– Jaj, jaj, királykisasszonyka, jön az ördögnek a másik inasa, mindjárt utolér! Hamar vessél egy kecskebukát, lesz belőled egy nagy tábla búza, én is vetek kecskebukát, s belőlem lesz egy csősz, majd őrzöm a búzát.

Úgy is lett. Kecskebukát vetettek, a királykisasszonykából egy nagy tábla búza lett, Jancsikából pedig csősz. Odaért az ördögnek az inasa, leereszkedett.

– Hallod-e, te csősz, nem láttál-e erre jönni egy királykisasszonykát s egy kisfiút?

– Hess, verebek, hess, hess, hess! Hess, galambok, hess, hess!

– Nem azt kérdeztem, hogy hess, verebek, hess, galambok, hanem hogy nem láttál-e erre jönni egy kisfiút s egy királykisasszonykát.

– Hess, verebek, hess, hess, hess! Hess, galambok, hess!

– Hát ez is megbolondult – legyintett az ördögnek az inasa, s visszalovagolt a pokolba.

Jancsika és a királykisasszonyka kecskebukát vetettek, s a csőszből Jancsika lett, a tábla búzából királykisasszonyka, s mentek tovább.

Mikor visszaért az ördögnek az inasa, kérdi az öreg ördög:

– Na, láttad-e őket?

– Nem láttam én senkit, csak egy nagy tábla búzát s egy buta csőszt, aki hajtotta a galambokat, vadgalambokat s a verebeket.

– Jaj, hát azok voltak, jaj, jaj, haszontalanok, magamnak kell elmenni!

S hamar vette a seprűt, a seprű nyelét a lába közé kanyarította, s repült, hasította a levegőt.

Egyszer azt mondja a királykisasszonyka:

– Jaj, Jancsika, úgy ég a nyakcsigolyám, nézz csak vissza!

Visszanéz Jancsika.

– Jaj, jaj, királykisasszonykám, most maga az ördög jön utánunk! Hamar belőled lesz egy halastó és belőlem egy aranykacsa. Majd én becsalom a tó közepébe az ördögöt.

– Na megálljatok, úgyis tudom, hogy ti vagytok. Megfoglak és visszaviszlek, azt a ponciusát! – dúlt-fúlt az ördög. Hát, akkor belement a vízbe, hogy megfogja az aranykacsát, de az aranykacsa csak úszott beljebb, úszott, s az ördög ment utána. Addig úszott beljebb, hogy a közepébe ért, s a legmélyebb vízbe – jó iszapos volt – oda belefulladt.

Akkor kecskebukát vetettek, a halastóból visszalett a királykisasszonyka s az aranykacsából Jancsika. Elmentek a királykisasszonykának az országába. Örvendett a király s a királyné, hogy megkerült a leányuk. Jancsika feleségül vette a királykisasszonykát, nagy lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle!

(Forrás: Fábián Ágostonné: Az eltáncolt papucsok. Bukovinai székely népmesék. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1984, 139–144.)

Volt egyszer egy szegény ember. Péternek hívták, s annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több, de aztán egész gazdasága egy árva kakas volt. A szomszédja, Pál meg erős gazda volt, s mégis mindig jajgatott.

Azt mondja egyszer Pál Péternek:

– Szomszéd! A kend kakasa sokat kaparász az én kertemben, én tovább nem tűrhetem. Isten istenem ne legyen, hogyha megfoghatom, kitekerintem a nyakát!

Péter nem szólt semmit, de erősen gondolkodóba esett, hogy mitévő legyen azzal a szerencsétlen kakassal.

– Én bizony – gondolja magában – nem veszkődöm sokáig vele, hanem az uraságnak ajándékozom, hátha még meg is jutalmaz valamivel.

Azzal megfogta a kakast, s elvitte az urasághoz.

– Talán bizony keresztelés vagy lakodalom van a házadnál, Péter, hogy kakast ajándékozgatsz? – kérdezi az uraság.

– Dehogy, uram, nem lesz nálam semmiféle, csak költse el az úr a családjával, ne gondoljon vele! – mondá Péter.

– Hm, nem értem a dolgot. Hát nem elkélne nálatok, hisz annyian vagytok, hogy Jákob is megirigyelhetné.

– Igaz, uram, igaz, de minek adjak én húst a gyermekeimnek, mikor kenyérre is alig jut. Jobb, ha meg sem kóstolják.

– Ó, te oktondi! Hát add el, s végy kenyeret az árán.

– Dehogy adom, uram! Ha én a városba viszem, két nap járom az utat, s míg hazaérek, megeszem a kakas árának a felét.

Mit tehetett az uraság, nem lehetett Pétert megtéríteni, kiadta hát a rendeletet a szakácsnénak, hogy ebédre süsse meg a kakast. Mikor az ebéd kész volt, Pétert is az asztalhoz ültette. Éppen heten ültek vele együtt az asztalnál. Azt mondja az uraság, mikor a sült kakast behozták:

– No, Péter, a kakast te osztod el, de úgy vigyázz, hogy mindenki megkapja a maga részét. Ha jól osztod, megajándékozlak, ha nem jól osztod, lehúzatlak, s tizenkettőt veretek rád.

Erre Péter maga elé vette a kakast, levágta a fejét, s azt a gazda tányérjára tette ezekkel a szavakkal:

– A fej az úré, mert ő a ház feje.

Azután a nyakát vágta le, s ezt a gazdasszony tányérjára tette.

– A fej és nyak egyek – mondá Péter –, a szentírás szerint is a férj és feleség egyek, tehát a nyak az asszonyt illeti.

Most a kakas két szárnyát vágta le, s odaadta a fiúknak, hogy jobban tudjanak írni, a két lábát pedig a leányoknak, hogy jobban tudjanak táncolni.

Azt mondá most Péter:

– Mindenki megkapta a magáét, én is elveszem a magamét – s azzal a „maradékot” bekebelezte.

Nagyot kacagott az uraság és családja a Péter furfangján, s jókedviben gazdagon megajándékozta. Adott neki tehenet, borjút és birkákat is.

Hazamegy Péter nagy örvendezéssel, s beszéli Pálnak a szerencséjét.

„Megállj, Péter – gondolá Pál –, adok én öt kakast az uraságnak, s akkor ötször annyi ajándékot kell, hogy kapjak!”

Mindjárt megfogott öt kakast, s elvitte az uraságnak.

Az uraság jól tudta, hogy honnét fúj a szél, nem akarta elfogadni az ajándékot, de Pál addig istenkedett, hogy mégis elvette, hanem kikötötte, hogy a sült kakasokból neki is enni kell, éppen, mint Péternek. Megsüttette mind az öt kakast, s mikor asztalhoz ültek, ezt mondotta Pálnak:

– Hallod-e, Pál! Az én házamnál az a szokás, hogy aki hozta az ajándékot, az is ossza el, de úgy oszd, hogy hetünk közül mindenki megkapja a magáét. Ha jól osztod, hasznát veszed, ha nem: huszonnégy botot veretek reád.

Eleget törte a fejét Pál, de nem vala annyi istenes esze, hogy az öt kakast fel tudja osztani hét ember között.

Az uraság, mikor látta, hogy Pál semmire sem tud menni, elhívatta Pétert.

– Nem tudom, uram – mondá Péter –, hogy el tudom-e osztani, de én mindig, jóban-rosszban a Szentháromságban bíztam, talán most is segít rajtam.

Azzal nekilátott az osztásnak:

– Én azt találom – mondá Péter –, hogy a nagyságos úr, a nagyságos asszony és egy kakas egy háromságot tesz ki, a két úrfi s egy kakas nemkülönben, a két kisasszony s egy kakas is csak egy háromság, s végezetre én szegény ördög s két kakas ismét csak egy háromság, s most már, mind közönségesen, jó appetitust* kívánok.

Az egész ház népe kacagott a Péter furfangján, s az uraság Pált huszonnégyig verette, Pétert pedig megajándékozta házzal és telekkel.

Máig is él, ha meg nem halt.

(Forrás: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. 1. A csodaszarvas. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1987, 390–391.)

Volt egyszer egy csizmadia meg egy varga. Szegényebbek voltak a templom egerénél. Mikor ettek, mikor nem. Azt mondja egyszer a csizmadia a vargának:

– Az ördög éhezzék többet, komám. Nem megy a mesterség, hát szerezzünk pénzt, úgy, ahogy lehet.

Összeülnek, tanakodnak, s kifundálják, hogy a varga a bíró hat szép pejcsikaját elvezeti az erdőbe, ott egy jó sűrű helyen fához köti, a csizmadia pedig egy régi könyvből, mintha csak abba bele volna írva, kiolvassa jó pénzért a bírónak, hogy hol találhatja meg a lovait.

Hát éppen úgy csinálták, ahogy elegyezték egymás közt. A varga elvezette a bíró hat lovát, vitte az erdőbe, s ott egy jó sűrű helyen megkötötte egy fához. Keresik a lovakat mindenfelé, elmennek a hetedik vármegyébe is, nem találják. Bezzeg ment a csizmadia a bíróhoz, s mondta:

– No, bíró uram, mit fizet, ha nyomra vezetem?

Ígért a bíró háromszáz forintot. Azzal csak elévett a csizmadia egy régi könyvet, tele volt az írva nagy ákombákom betűkkel, s elkezdett silabizálni:

– Odafel a havason, Fenyős patakától száz lépésre, annak a nagy sűrűségnek a közepén egy bükkfához van kötve mind a hat ló. Ottan megtalálják.

Nekikészül az egész falu, mennek mind az erdőbe, ki fokossal, ki baltával, ki kétágú villával. Hát amikor odaértek, szemük-szájuk elállott az álmélkodástól. Csakugyan ott volt mind a hat ló, egy bükkfához kötve. A bíró nagy örömében mindjárt kifizette a csizmadiának a háromszáz pengő forintot, s híre ment az egész országban, még azon is túl, hogy Prücsök uramnak, mert így hívták a csizmadiát, van egy mágiáskönyve, s olyan nem történhetik a világon, hogy ő abból a könyvből ki ne olvassa.

Meghallja ezt a király is, s megörült erősen, mert a királyné éppen akkoriban vesztette el a legkedvesebb gyűrűjét, s egész betege lett, annyit sírt miatta. Azt mondták a doktorok, hogy azt a gyűrűt a föld feneke alól is elé kell keríteni, mert különben a királyné meghal szörnyű bánatában. Na, a király egyszeriben befogat hat aranyszőrű paripát bársonyos, üveges hintóba, s küld a hintóval egy regement katonát, nehogy Prücsök uramnak valami baja essék.

Megérkezik a hintó Prücsök uramhoz, kiszáll belőle az udvarmester, mert az ült benne, s jelenti nagy alázatosan Prücsöknek, hogy a király küldött érte, ne is gondolkozzék, csak vegye a mágiáskönyvét, üljön a hintóba, s jöjjön, mert nagy baj van az udvarban, azon csak ő segíthet egyedül.

Haj, istenem, megijedt Prücsök, kékült-zöldült, reszketett, mint a nyárfalevél: most kitudódik az ő hitványsága. Elkezdett szabadkozni, hogy tud ám ő valamit, de nem sokat. A mágiáskönyvét, amiben a tudománya volt, elvesztette.

– Már tud, vagy nem – mondotta az udvarmester –, kendnek jönnie kell, Prücsök uram, mert ha kend nélkül megyek vissza, a király fejemet veteti.

Mit volt mit tenni, menni kellett Prücsöknek. Keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott a feleségétől, a gyermekeitől, el a varga komájától, hogy őt jól megnézzék most, mert többet úgysem látják. Beült a bársonyos hintóba nagy búsan, egész úton szavát sem vehette az udvarmester.

Megérkeznek az udvarba, ott a király nagy örömmel fogadja.

– Isten hozta kendet, híres Prücsök János!

S mindjárt elmondja, hogy mi történt. Ezelőtt egy héttel úgy eltűnt a királyné legkedvesebb gyűrűje, mintha a föld nyelte volna el.

– Úgy tudja meg, Prücsök uram, ha megtalálja ezt a gyűrűt, hat szekér aranyat méretek kendnek.

Mondja Prücsök János:

– Megpróbálom, felséges királyom, ámbátor nem hiszem, hogy megtalálom.

Aztán arra kérte a királyt, hogy csak zárassa be őt egy szobába, hadd gondolkozzék ott három napig. Beleegyezett a király jó szívvel, hogyne egyezett volna! Bevezette Prücsök uramat a legszebb szobába, ottan leültette aranylócára, s küldött neki annyi ételt-italt, hogy azt sem tudta szegény feje, mit egyék-igyék.

Eltelik egy nap, de Prücsök uram nem talált ki semmit. Nem is gondolkozott, hiszen úgyis hiábavaló lett volna. Eltelik a második nap, jő a harmadik, s szörnyű nagy búnak ereszkedett szegény Prücsök.

„Hej, istenem, istenem – gondolta magában –, ennek a jó életnek mindjárt vége lesz, s ha ki nem találom, hol a gyűrű, a király még karóba húzatja a fejemet szörnyű nagy haragjában!”

Mit gondolt, mit nem, harmadik este, mikor az utolsó vacsorát hozták, azt gondolja magában, hogy megszámlálja, hány fogást eszik utoljára.

Bejön az inas az első fogással, s mondja Prücsök hangosan.

– Itt jön az első.

De az inas erre a szóra úgy megijedt, hogy szinte leejtette a tányért a kezéből. Kiszalad a konyhára nagy lelkendezve , s mondja a szakácsnak meg a kuktának:

– Jaj, jaj, végünk van, az a mágiásember tudja, hogy mi loptuk el a gyűrűt!

Mert közbe legyen mondva, csakugyan az inas, a szakács meg a kukta lopta el a királyné gyűrűjét.

– Hát honnét tudja? Mit mondott? – kérdezte a szakács.

– Azt mondta: itt jön az első.

Megegyeznek, hogy a második fogást vigye be a szakács. Hadd lássák, mond-e annak valamit.

Amint belép a szakács, mondja Prücsök uram:

– Itt jön a második.

Nagy ijedten lecsapja a szakács a tányért, kiszalad a konyhára.

– Jaj, végünk van, igazán tudja, hogy mi loptuk el. Nekem azt mondta: itt jő a második.

– No, majd meglátom, mit mond nekem – mondotta a kukta, s ő ment be a harmadik fogással.

Bezzeg hogy azt mondta:

– Itt jön a harmadik.

De már a kukta úgy megijedt, hogy a kezéből kiesett a tányér. Térdre esett Prücsök uram előtt, s megvallotta nagy sírva, hogy ők lopták el hárman a gyűrűt. Arra beszaladt a szakács is, az inas is, azok is térdre estek előtte, s összetett kézzel kérték, hogy ne árulja el, s adnak hárman háromszáz-háromszáz forintot.

Gondolta magában Prücsök, az is jó a hat szekér arany mellett. Előadatta a gyűrűt, aztán beledugta egy jó darab kenyérbélbe, s mikor éppen az ablaka alatt mentek el a király pulykái, a kenyér belét ledobta. Ott mindjárt fölkapta egy nagy pulyka, s lenyelte. Ment mindjárt Prücsök uram nagy örömmel a királyhoz:

– Felséges királyom, megvan a gyűrű, ölesse le azt a pulykát, ni, annak a zúzájában megtalálja.

Megöletik a pulykát, felhasítják a zúzáját, s hát csakugyan kifordul belőle a karikagyűrű.

Szaladnak a gyűrűvel a királynéhoz.

– Felséges királyné, megvan a gyűrű.

S hát abban a szempillantásban, mintha csak letörülték volna róla a betegséget, egyszeriben felvidult, jobban lett.

De hiszen lett egyszerre Prücsök uramnak becsülete. Hat nagy szekeret színig töltetett arannyal a király. Bársonyos hintóba ültette Prücsök uramat, melléje rendelte az udvarmestert s egy regiment katonát, nehogy a temérdek sok aranyat elrabolhassák.

Amint mennek az úton, egyszerre csak mi jut, mi nem jut az udvarmester eszébe, gondolja magában: „Megállj te mágiás csizmadia, megtréfállak!”

Leszáll a hintóból, meglát a földön egy prücsköt, fölveszi, jó szorosan a markába szorítja, s kérdi Prücsök uramtól:

– Na, Prücsök uram, ha olyan nagy a tudománya, mondja meg, hogy mi van a markomban?

Gondolkozik Prücsök, vakarja a fejét, s azt mondja nagy kínjában:

– Na most, Prücsök, megszorultál!

– Az ám – mondja az udvarmester –, csakugyan prücsök van a markomban. Mégis nagy a kend tudománya.

Azzal kinyitja a markát, s mutatja Prücsök uramnak: itt a prücsök.

Eközben hazaértek, behordották Prücsök uram házába a tenger sok aranyat, összecsődült csodájára az egész falu. De bezzeg Prücsök uram nem sajnálta az aranyat. Két marékkal osztotta boldognak, boldogtalannak. Legtöbbet adott a vargának, a varga után a bírónak. De jövendőmondásért hiába jöttek hozzá, mindenkinek azt mondta:

– Elveszett a mágiáskönyv.

Ha a mágiáskönyv el nem veszett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Forrás: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. 2. A fekete kisasszony. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1988, 408–411.)

Volt egyszer egy igen-igen szegény ember. Olyan erősen szegény volt, hogy a három árva gyermekén kívül egyebe sem volt. Még azokat sem tudta mivel eltartani. Egy nap azt mondta nekik:

– Na, fiaim, vegyétek az utat elejetekbe, s menjetek, ki merre lát, mert én nem tudlak titeket tartani. Nincs mivel, mert én szegény ember vagyok.

El is ment a három testvér, s mikor egy keresztúthoz értek, azt mondták, hogy három esztendő múlva itt találkoznak, s akkor meglátják, ki mit szerzett. El is váltak, elmentek, ki merre.

Mikor betelt a három esztendő, eszébe jutott a legkisebb fiúnak, hogy haza kell indulnia. Egy öregembernél szolgált. De olyan becsületesen szolgált, hogy örökké jobban megcsinált mindent, mint ahogy mondták. Egy nap az öreg elé állott.

– Na, öregapám, betelt a három esztendő, s immár el kell mennem, hogy találkozzam a testvéreimmel. Amit megérdemlek, azt add nekem fizetségbe.

Az öregember fel is kelt, elővett háromszáz aranyat, három diót, s letette az asztalra.

– Na, fiú, ha a pénzt elveszed, tudd meg, nem adom tiszta szívből. De ha elveszed a diót, azt tiszta szívből adom.

A fiú azt gondolta magában: „Amilyen tiszta szívből én őket szolgáltam, ha olyan tiszta szívből találja adni a diót, akkor azt veszem el.” Mondja is a fiú:

– Na, maradjon békével, öregapám! Elveszem a három diót, mert azt tudom, tiszta szívből adja, s ha élünk, még megtérek ide.

– Járj békével, s az Isten adjon szerencsés utat, de én tudom, hogy ide hozzám soha meg nem kell térned.

Ment a fiú a keresztúthoz, s összetalálkozott a testvéreivel. Kérdik is egymást, ki mit kapott, mutassa meg. Testvérei elővették a sok aranyat, ő pedig a három diót. Kezdték szidni a testvérei, hogy három esztendőt három dióért szolgált.

– Nem baj, én ezt is szeretem. Nekem ez is jó, mert tiszta szívből adták.

A testvérek elzavarták a kisebbet, hogy ne egyszerre menjenek haza, mert ha édesapjuk meglátja a három diót, nem állja meg szidalom nélkül.

A kicsi bement az erdőbe, megvárta, míg testvérei előremennek, majd ő is elindult utánuk.

Mentében megéhezett, de étele nem volt. Egy kúthoz ért, s azt gondolta magában: ha nincs mit egyen, legalább igyon. De mi jön eszébe? Törjön csak meg egy diót, megeszi, arra csak jobban esik a víz.

Elő is veszi a diót, de mikor megtöri, megrémül. Csorda juh kezdett kifolyni belőle. Csengettyű a nyakukban, de annyi volt, hogy nem is tudta megolvasni! „Ej – gondolta magában –, van mivel édesapámhoz hazamenjek.” Elfelejtette a szomorúságát, étlenségét, csak mehessen haza.

Az úton eszébe jutott, hogy még egy diót meg kéne törni. Mikor azt is megtörte, marhák kezdtek kifolyni belőle, s ökrök. Legutoljára egy szekér, két szép ökörrel befogva. Felült a szekérre, a juhok s a marhák, mintha parancsra tennék, olyan szépen ballagtak utána.

Közel a házhoz eszébe jut a harmadik dió is. „Törjem csak fel ezt is, ne vigyem épen haza.” Abból meg egy világszép leány szállott ki. Mikor a fiú meglátta, úgy megörvendett, azt se tudta, hol van.

Mikor a másik két testvér hazaért, éppen csak megmutatták az aranyat, ki mit kapott, hát csak megérkezett a kisebb is. Egy esztena juhval, egy csorda marhával s egy szép leánnyal az ökrös szekéren. Megijedt a két testvér, mikor meglátták, hogy honnét kapta ő azokat, mert mikor elváltak, csak három diója volt.

– Ugye, mondtam én nektek, hogy azt tiszta szívből adták. Nem lehet, hogy az ember csak a pénznek örvendjen. Abból a három dióból kelt ki minden, amit itt láttok. Most kacagjatok, ha tudtok!

Elindult a másik két testvér is, hogy megkeressék az öreget, akinél szolgált, de sem az öreget nem kapták meg, sem ők nem tértek meg többet soha. Kisebb öccsük otthon maradt, s eltartotta édesapjukat is haláláig. S ő maga máig is él, ha meg nem halt. Még most is feji azt a nagy esztena juhot.

(Forrás: A három dió. Martincsevics Károly Városi Könyvtár, 2018. http://www.konyvtar-csorna.hu/wp-content/uploads/2018/03/A-h%C3%A1rom-di%C3%B3.pdf (2022.05.23.))

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény legény. Ez a szegény legény sokáig szolgált egy ősz öregembernél. Azt mondja neki egyszer az ősz öregember:

– Ide hallgass, fiam. Meg voltam veled elégedve. Ideje, hogy már a magad gazdája légy, és családot alapíts. Gyere, kiadom a béredet!

Adott az öregember a legénynek egy kürtöt, s meghagyta, hogy a fedelét addig ki ne nyissa, amíg meg nem házasodik. A legény el sem tudta képzelni, hogy mi van benne, de azért szépen megköszönte, és elindult hazafelé. Amint ment az úton, rettentően fúrta a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet a kürtben. Addig s addig feszengette a fedelét, amíg ki nem nyitotta. De meg is bánta rögtön, mert egy nagy csorda marha jött ki belőle. Az egyik erre szaladt, a másik arra, be a tilosba, be a kertekbe. Azt se tudta a szegénylegény, hogy merre fusson. Akármennyit futott, mégse tudta összeterelni azt a temérdek sok marhát.

– Jaj, hogy vitt volna el inkább az ördög, ahelyett, hogy kinyitottam – mondta mérgesen a legény.

– Jelen! Már itt is vagyok – mondta az ördög, s már ott is volt mellette.

– Na-na, csak ne siess úgy, mert én is itt vagyok – mondta a legény, és megfogta az ördög fülét.

– Te csak ne ugrálj, mert rögtön sóbálvánnyá változtatlak, aztán úgy állhatsz mereven ítéletnapig, mint egy szobor – mondta az ördög.

A fiú megszeppent egy kicsit, s kérlelni kezdte az ördögöt, hogy ha már eljött, segítsen neki összeterelni a marhákat.

– Ingyen egy lépést sem – felelte az ördög.

– Mi kellene?

– Amikor megházasodsz, nekem adod a feleségedet.

„Egye fene – gondolta a legény –, addig sok víz lefolyik a Maroson, és csak kitalálok valamit.”

– Áll az alku – mondta az ördögnek.

Kezet adtak egymásnak, s azzal az ördög vette a kürtöt, becsukta, s a marhák mind egy szálig visszahúzódtak egy szempillantás alatt.

– Na, ezt én is kitalálhattam volna, hogy a fene enné meg – mérgelődött a legény. De már nem volt mit tenni, nem tudta visszacsinálni a dolgot. Az egyezség már megtörtént.

Csakhamar még jobban megbánta, hogy szóba állott az ördöggel, mert beleszeretett egy szép, ügyes leányba. A lakodalom napján nem volt jókedve, mert mindig az járt az eszében, hogy az ördögnek kell adnia a feleségét, akit egyre jobban megszeretett.

Amikor a vendégek elmentek, összegyűjtötte a sok kalácsmaradékot és kalácsmorzsát, s mindet a küszöbre hintette.

– Itt hagylak benneteket magam helyett őrségbe. Senkit ne engedjetek be – mondta a morzsáknak a legény, és lefeküdt.

Éjfélkor jött az ördög, s kopogtatott:

– Nyiss gyorsan ajtót! – kiáltotta.

A vőlegény helyett a kalácsdarabok válaszoltak:

– Ide csak az megy be, aki kibírja mindazt, amin mi átmentünk.

– Mi az? – kérdezte az ördög.

– Hosszú sora van annak – felelték a kalácsdarabok –, de szívesen elmondjuk neked. Jól figyelj!

– Először is büdöspor közé kevertek bennünket, s a földbe bevetettek. Aztán vasfogú boronával megfésültek, mi pedig elrothadtunk s kikeltünk. Égetett bennünket a nap, bántott a fagy, vert az eső, megfújt a szél. Aztán kaszával levágtak, két kő között apróra őröltek, majd két húsdarabbal jól megdögönyöztek bennünket. Aztán mindnyájunkat tüzes kemencébe vetettek, megsütöttek, majd éles késsel apróra szeleteltek.

– Jaj! – mondta az ördög, s még a háta is borzongott.

– Na, ennyi volt! Végig akarod csinálni? – kérdezték a kalácsmorzsák.

Az ördög azonban ezt már nem hallotta, mert addigra hűlt helye volt. Úgy elinalt, mintha ott se lett volna. Talán még most is fut.

A szegénylegény pedig még most is nyugodtan él, hogyha véletlenül meg nem halt.

(Forrás: Boldizsár Ildikó (szerk.): Az egynapos király. Budapest: Új Palatinus Könyvesház Kft., 2001, 130–131.)

Élt egyszer egy nagyon szegény ember, akinek annyi porontya volt, hogy szinte meg sem tudta számlálni. Azzal kereste a kenyerét, hogy lejárt a folyóhoz halászni. Egyszer halászás közben kifogott egy karikát. Nézte jobbról, balról, nézte alulról, felülről, de nem tudott rájönni, mi lehet az.

Gondolta, jó lesz otthon játszani a kisebbeknek. Hazavitte, odaadta nekik. Minél többet gurigatták a karikát a gyerekek, annál fényesebb lett. Egyszer csak rájött az apjuk, hogy aranyból van! A szegény ember az aranyperecet beletekerte egy puha ruhába, és felment a királyi udvarba. A kapuőrök nem akarták beereszteni.

– Mi járatban van? – faggatták barátságtalanul.

– Ajándékot hoztam a királynak – húzta ki magát büszkén a halász.

Erre felengedték a király fogadótermébe. Mikor a karikát átadta, álmélkodott a király:

– Honnan szerezted ezt?

– Nem szereztem sehonnan. Halász vagyok, és a folyóból fogtam ki.

A király elrakatta az aranykarikát a kincstárba. A kincstárnokának a lelkére kötötte, hogy adjon annyi ezüstpénzt a halásznak, amennyit csak elbír. Roskadozott a sok pénz súlya alatt a halász, de azért csak hazacipelte.

Amikor hazaért, az egyik fiát átküldte a bátyjához (aki igen gazdag volt, de roppant zsugori), hogy kérjen tőle egy mérőedényt. Rámordult a bátyja a gyerekre:

– Minek az nektek, hiszen semmitek sincsen!

Kíváncsi volt, hogy mégis mit mérhetnek, ezért bekente szurokkal a mérő alját, hátha ragad rá valami abból, amit mérnek.

Mihelyt a pénzt megmérték, visszavitte a gyerek az edényt. Sem otthon nem látták meg, sem ő nem látta, hogy az alján ott maradt egy ezüstpénz. A gyerek ráadásul azt sem tudta, hogy mit mértek a szülei, azt hitte, hogy borsót.

Miután elment a fiúcska, megnézte a zsugori testvér a mérőt. Hát látta ám, hogy egy ezüstpénz ragadt meg az alján. Loholt is azon nyomban az öccséhez, hogy árulja el, mivel szereztek ennyi pénzt. Vele tartott a felesége is, aki ha lehet, még inkább a fogához verte a garast.

A szegény ember meg szerette volna leckéztetni a kapzsi bátyját, aki mindig olyan ridegen bánt vele meg a családjával.

– Abból lett pénzünk, hogy egy macskát adtam el a királynak! Annyi nála az egér, hogy már az ő felséges fülét is rágják.

Javasolta is egyből a zsugori felesége:

– Nosza, ember, vegyünk egy csomó macskát!

– Csak óvatosan, komámasszony, mert még összekarmolja kendteket az a sok macska! – tréfálkozott a halász.

De a bátyjáék nem hallgattak rá. Igyekeztek haza, és mindenüket eladták. Az egésznek az árából cicákat vásároltak. Egy nagy kocsira való macskával szekereztek fel a királyi várba.

A katonák nem akarták bebocsátani őket, mondván, hogy semmi szükség sincs macskákra. De az asszony addig erősködött, amíg bemehettek a királyhoz.

Ott aztán nem is mondták, mit akarnak, csak kioldozták a zsákok száját. A rengeteg éhes macska nekirontott a királynak. Karmolták, marták, tépték, ahol csak érték. A király meg jajgatott, ahogy a torkán kifért. Betódultak a testőrök, kikergették a macskákat. Azután kiverték a zsugorit is, feleségestől. Mehettek a dolgukra. Soha többé nem lettek vagyonosak.

(Forrás: Pécsi Tibor (szerk.): Magyar népmesék. Budapest: Aranyhal Könyvkiadó, 2000, 70–72.)

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy rucát. Azt kérdi tőle a ruca:

– Hová mégy, tojás koma?

– Megyek világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Mennek, mendegélnek, előtalálnak egy kakast.

– Hová mentek, ruca koma?

– Megyünk világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt.

– Hová mentek, kakas koma?

– Megyünk világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot.

– Hová mentek, tű koma?

– Megyünk világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt. Mentek aztán, mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás belefeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas felültek a kandalló tetejére. A rák belemászott egy dézsa vízbe. A tű a törülközőbe szúródott belé. A ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitvarba.

Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akiké a kis ház volt. A legöregebb még messziről elkezdett kiabálni:

– Phű, phű, de idegen szagot érzek! Ki mer bemenni?

Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, ha ezer ördög van is odabent, nem fél ő semmitől.

Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll. Legelőször is a kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd mécset gyújt, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni, akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkant, szaladt a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával, azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba, amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte.

Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg, szaladt a többi farkasokhoz.

– Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! Valamennyi ördög, mind odabent van.

Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.

Arra, arra, lefelé, egy kicsit felfelé, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú tarka malac túr, volt egyszer egy király, s annak három fia. Mikor mind a három fiú annyira felcseperedett, hogy serkedezett a bajuszuk, azt mondta nekik a király:

– No, édes fiaim, most már menjetek, lássatok országot, világot.

Elindult a három királyfi három szép paripán, s mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül, hol lefelé, hol felfelé, de mindegyre csak elfelé.

Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer csak egy rengeteg nagy városba értek. Kérdik a város végén egy fiútól:

– Hé, fiú, miféle város ez a falu?

Feleli a fiú:

– Ez a fehér király városa.

Megörültek a királyfiak, hogy király városába értek, mentek egyenest a királyi palotába, ott is a király elé, s elmondták, hogy kik s mik ők.

Örvendett a fehér király a fiúknak, mert erős barátságban volt az apjukkal. De hát még a királyfik örültek csak igazán, mikor meglátták a fehér király leányát. Sok szép leányt láttak a hazájukban, de ilyen szépet nem. Bezzeg közrefogták mind a hárman, kellették magukat, s ahogy a vacsorának vége volt, mind a hárman bementek a király szobájába, s megkérték a leányát mind a hárman.

– Hát én most melyiknek adjam? – tépelődött a király. – Hej, hej, csak volna még két leányom!

Mit csináljon? Egyiket sem akarta magára haragítani, hát azt mondta:

– Halljátok, fiúk, én most egyiknek sem adom a leányomat, hanem menjetek tovább, s amelyik mához esztendőre a leghasznosabb dologgal tér vissza, azé lesz a leányom. Itt a kezem, nem disznóláb.

A fiúk kezet csaptak, s még hajnalban útra kerekedtek. Együtt mentek, amíg egy nagy rengetegbe nem értek. Itt az út háromfelé ágazott, megegyeztek hát, hogy hárman háromfelé mennek, s majd egy esztendő múlva találkoznak ezen a helyen.

Elváltak békességgel, s ment ki-ki az útjára. Sok országot bejárt mind a három fiú, mindent jól megnéztek, vizsgáltak, egy s más dolgot megvettek, aztán ismét eldobták, mert még többet érőre akadtak. Hanem telt-múlt az idő, vissza is kellett már fordulni, egy-egy dologban mégiscsak megállapodtak mind a hárman, s mire az esztendő letelt, visszakerültek abba a rengeteg erdőbe, ahol egymástól elszakadtak.

Bezzeg, hogy mindjárt azt nézték, melyik mit hozott. A legidősebb azt mondta:

– Nézzétek, én egy olyan messzelátó üveget vettem, hogy a világ végére lehet vele látni.

A középső azt mondta:

– Én egy olyan köpenyeget vettem, hogy csak belé kell bújni, s odarepít egy szempillantásra, ahova parancsolod.

A harmadik azt mondta:

– Én meg egy olyan narancsot vettem, hogy a halottnak, ha még nem telt el huszonnégy óra halála után, csak az orra alá kell tartani, s egyszerre fölébred.

Ahogy ezt elmondják egymásnak, a legidősebb belenéz a messzelátóba, s hát csak kiejti a kezéből ijedtében.

– Talán bizony valami rosszat láttál? – kérdezték a testvérei.

– Jaj, ne is kérdjétek, halva fekszik a királykisasszony!

Belenéz a másik kettő is a messzelátóba, s hát csakugyan igaz: halva feküdt a szép királykisasszony.

– Hamar, hamar – kiáltott a középső királyfiú –, bújjatok a köpönyegembe, egyszeriben ott leszünk, s hátha még fel lehet támasztani.

Belebújtak a köpenyegbe, s hopp! már ott is voltak a király palotájában.

A legkisebb királyfi előveszi a narancsot, a királykisasszony orra alá tartja, s lám, egyszeriben felpattan a szeme, mosolyog a szája!

Na, volt nagy öröm. Volt ám, de nem sokáig. Mert a királyfiak összevesztek a leányon. A legidősebb azt mondta:

– Engem illet, mert én láttam meg, hogy meg van halva.

A középső azt mondta:

– Azt bizony megláthattad volna, mert ha nincs az én köpönyegem, még most is az erdőben volnánk. Engem illet a leány.

– Úgy? – mondta a legkisebb. – Hát aztán mit értünk volna azzal, hogy az egyik meglátta, a másik ideröpített, ha nincs az én narancsom?

Nem tudott igazságot tenni a király köztük, össze kellett hogy hívassa az ország bölcs embereit, hadd tegyenek azok igazságot. Ezek aztán összeültek, hét nap, hét éjjel tanakodtak, az egyik erre beszélt, a másik arra, míg a hetedik éjjel mégis megegyeztek, hogy a legkisebb királyfit illeti meg a királykisasszony.

Ebben megnyugodtak az idősebb fiúk is, s úgy járták a kállai kettőst az öccsük lakodalmán, hogy döngött belé a palota földje. Egyszerre csak, a nagy vigasság közben, előveszi a legidősebb fiú a messzelátóját, s beléje kukkint.

– Gyere csak, gyere – mondja a köpönyeges öccsének –, nézz belé, s mit látsz?

– Látok – mondja az – két szép leányt, olyan szépek, mint két ragyogó csillag.

– No, ha látsz, bújjunk a köpenyegbe, s nézzük meg őket közelebbről.

Még meg sem gondolták jól, már ott is voltak. Az ám, a szomszéd király leánya volt az a két leány. Megkérték a kezüket: adták, vitték a köpönyegben. Meg sem álltak hazáig. Hazaért akkorra az öccsük is a feleségével.

Még csak most volt víg lakodalom. A sánták is rúgták a port, ahogy tudták. Tál, tányér elég volt, étel, ital kevés volt, mégis minden jól volt.

(Forrás: Benedek Elek: Többsincs királyfi. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1975, 197–203.)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladó sorba került, tízen-húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Az ám, csakhogy a király azt szerette volna, ha a leánya a leggazdagabb királyfit választja, s merthogy nem ezt tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ott tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan, hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy repült be a torony ablakán.

Hát ez így volt egy hétig, kettőig. Egyszer azonban eszébe jutott a királynak, hogy meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a szívét. No, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a könny a szemükből, mint a záporeső. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, mikor meglátta a királyfit. Kirántotta széles görbe kardját, de bezzeg a királyfi sem tátotta el a száját, meglebbentette-csattogtatta a szárnyát, s huss! kirepült az ablakon. Meg sem állott, míg abba az erdőbe nem repült, ahol ő egymagában lakozott kakassarkon forgó aranypalotában.

Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdőbe, mert hallotta volt már, hogy az ő erdejében lakozik a királyfi, csak hogy közeliben lehessen a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regement huszár is, s ahogy a palotához értek, egyszeribe körülfogták, a király meg bement a palotába.

Bemegy az első szobába, nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba, ott volt két ágy, két szék, egy asztal meg almárium. Bemegy a harmadikba, s hát abban nem volt egyéb, csak egy íróasztal, amellett ült a királyfi, s szomorú verseket írt az ő nagy szívbéli bánatáról.

– Hé, szárnyas királyfi! – kiáltott a király szörnyű haraggal. – Te voltál a leányomnál?

– Én voltam, felséges királyom, nem tagadom. Ha tagadnám is, mi hasznát látnám?

– Bizony, ha te voltál, mindjárt agyon is lőlek ebben az álltó helyemben!

Azt mondta a királyfi:

– Ne lőjön meg, felséges királyom. Inkább vitessen vissza a toronyba, kötöztessen össze a leányával, s vettessen le a toronyból!

– No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhetik – mondta a király. – Haljatok meg együtt, szívem szomorítói!

Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból. Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtették lekötni, s ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresztette a szárnyát, felszállott a magas levegőégbe, s repült a királykisasszonnyal, mint a gondolat, még annál is sebesebben.

Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem fordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztán leoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire a király odaért, már rég megvolt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki a lakodalmi kalácsból.

No, ez így éppen jól volt, ahogy volt.

Itt a vége, fuss el véle.

(Forrás: Benedek Elek: Többsincs királyfi. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1975, 143–145.)

Volt egyszer a világon egy szegény öregember, annak a szegény öregembernek egy szép és erősen okos leánya. De olyan szegények voltak, mint a templom egere, talán még annál is szegényebbek. Mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. S amikor volt, akkor is csak hamuban sült kenyér volt.

Elmegy egyszer az öregember szántani, s amint kettőt-hármat térül-fordul a földön, nagyot csendül az ekevas, s kivet egy színarany mozsarat.

Hej, megörül az öregember, félbehagyja a szántást, indul haza, de meggondolja magát: ha mozsár van itt, törőnek is kell lenni, s turkálni kezdi az ekevassal a földet, hátha megtalálja a mozsártörőt. De bizony hiába turkálta, nem találta meg. Hiszen, elgondolta, sokat ér ez törő nélkül is. Elmegy haza, s mutatja a leányának nagy örvendezéssel, hogy mit talált.

– Na, édes leányom, többet nem éhezünk, viszem ezt a mozsarat a királynak. Tudom, megveszi jó drága pénzen.

Mondja a leány:

– Ne vigye el, édesapám, mert meglátja kigyelmed, hogy a király majd megkérdi, hol a mozsár törője. Még azt hiszi, hogy lopta kigyelmed, s tömlöcbe vetteti.

Beszélhetett a leány, elment az öreg, s meg sem állott, míg a királyhoz nem ért.

Köszön illendőképpen, a király fogadja s kérdi:

– Mi járatban vagy, te szegény öregember?

– Én bizony, felséges királyom, amint a földecskémet szántottam, egy aranymozsarat találtam, s elhoztam felségednek ajándékba.

– Na, ez igazán szép portéka – mondja a király, s jól megnézte kívül-belül, hogy igazi színarany-e.

 Az volt biz az, igazi színarany.

– Hát a törő hol van? – kérdi a király.

Mondja az öregember:

– Kerestem én azt is eleget, felséges királyom, de nem találtam meg.

– Bezzeg, hogy nem találtad meg, ilyen-olyan teremtette – pattogott a király –, mert bizonyosan loptad a mozsarat is!

Hiába mondta a szegény öregember, hogy így meg úgy, hogy a világon való életében nem lopott, hívatta a király a katonákat, ezek közrefogták a szegény embert, s vitték a tömlöcbe.

Amint kísérték a katonák az öregembert, elkezdett sírni keservesen:

– Hej, édes leányom, lelkem leányom, miért nem hallgattam a te szavadra! Nemhiába mondtam mindig, hogy nincs több olyan okos leány a világon, mint te.

Hallotta ezt a király belső inasa, fut a királyhoz, s jelenti, hogy mit mondott az öregember.

Egyszeribe parancsolja a király, hogy hozzák fel az öreget.

Viszik az öreget a király színe elé, s kérdi a király:

– Miféle okos leányod van neked? Igaz-e, amit mondtál, hogy nincs több olyan okos leány a világon, mint a te leányod?

– Mondtam, felséges királyom, s meg sem is másolom .

– Na, jól van – mondja a király –, majd meglátjuk. Hozd ide a leányodat, s ha megteszi azt, amit mondok neki, feleségül veszem.

Hazamegy az öregember a leánya után. Mondja neki, hogy mi történt, hogy mer-e szerencsét próbálni.

– Csak gyerünk, édesapám – mondja a leány –, majd megsegít az isten.

Fölmennek a királyhoz, s a király azt mondja a leánynak:

– No, te leány, azt hallottam, hogy a legokosabb leány vagy a világon. Hát ha úgy elmégy előttem, hogy se felöltözve, se levetkőzve, se kocsin, se gyalog ne légy, feleségül veszlek.

– Jól van – mondja a leány –, megpróbálom, felséges királyom.

Azzal elment haza az apjával. Otthon levetette a ruháját, s magára vett egy hálót. Ennek a hálónak négy sarkát szépen odakötötte a kocsisaroglyához. Így indult el a királyhoz.

Jött a király is hatlovas hintón, szemben a leánnyal, s mikor meglátta, felültette a hintajába, vitte a palotába, ottan felöltöztette szép aranyos ruhába. Mondta neki:

– Amit kívántam, megtetted; te az enyém, én a tied, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Mindjárt nagy lakodalmat csaptak. A cigányok húzták; a legények rúgták. Táncolt az öreg is, táncolni kellett nekem is.

Így volt, mese volt.

(Forrás: Benedek Elek: Többsincs királyfi. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1975, 181–183.)

Volt egyszer egy öregember s egy öregasszony. Álló nap a földeken dolgoztak. Egyszer, amint a mezőről jöttek hazafelé, találtak egy kevéske búzát meg egy aprócska mákfejet. Felvették, hazavitték. Az öregember kicsépelte a búzát, az asszony megtörte a mákot, majd a mézzel összekeverte. A lisztből kalácsot gyúrt és mézes mákkal megtöltötte. Hanem annyira szegények voltak, hogy még kemencéjük sem volt. Ezért kitették az ablakba a kalácsot, hogy a nap meleg sugara süsse meg.

Véletlenül arra járt Rókáné komámasszony Farkas komájával. Ezek csak egymásra néztek, és megragadták a kalácsot. Ellopták egy szempillantás alatt, aztán meg sem álltak, míg az erdőbe nem értek.

Ott Farkas koma azonnal ketté akarta törni a kalácsot. A hamis Rókáné azonban azt mondta, hogy várjanak az osztással, amíg a nap meg nem süti a kalácsot. Javasolta, hogy pihenjenek le addig.

Farkas koma megfogadta a tanácsot, nyomban el is szundított. Rókáné bezzeg nem aludt! Kivájta a kalácsot. A mézes mákot az utolsó szemig megette, aztán kitöltötte a kalács belsejét sárga meg fekete homokkal. Most már ő is leheveredett, mint aki jól végezte dolgát. A cimborájával egyszerre ébredt fel.

– Na, most osztozzunk! – mondta, és nagy hirtelen kétfelé törte a várva várt kalácsot.

– Hát ez mi? – ordított Farkas koma, amikor meglátta, hogy mivel van töltve a kalács. – Hová lett a mézes mák?

– Hiszen azt én is szeretném tudni! – visította torkaszakadtából Rókáné asszony.

– Biztosan te etted meg, amíg aludtam!

Csúnyán összevesztek, kiabáltak egymással. Mind a kettő a másikat vádolta. Végül abban állapodtak meg, hogy kifekszenek a napra, s akinek a testéből viaszt olvaszt ki a nap, az falta fel a mézes mákot.

Így is tettek. Farkas komát egykettőre elnyomta a buzgóság. Erre várt csak Rókáné! Beszaladt a faluba, szerzett egy keret mézet az egyik méhkasból, a mézet kinyalta belőle, a viasszal pedig végigkente a komáját.

Amikor felébredt, ámélkodva nézegette a testét. Nem értette a dolgot, csak hümmögni tudott.

– No látja kend, hogy maga ette meg a mézes mákot! – pörölt vele Rókáné.

– Hát, úgy látszik, hogy tényleg én ettem meg… – dünnyögte Farkas koma.

Ezután megfogadta, hogy máskor mindenen becsületesen megosztozik Rókáné asszonnyal. Még három tyúkot is adott neki engesztelésül.

Így volt, vége volt, mese volt.

(Forrás: Pécsi Tibor (szerk.): Magyar népmesék. Budapest: Aranyhal Könyvkiadó, 2000, 9–10.)